20. fejezet

Sziasztok! Nos, a mai egy nagyon fontos fejezet. Legalábbis szerintem :D Kíváncsi vagyok a véleményetekre, remélem tetszik :) Puszi :*


Reggel fél nyolckor keltem. Megdörzsöltem a szemem, és Márkra néztem, aki még mindig aludt, így ügyelve arra, hogy ne keltsek zajt, kiszedtem a ruhámat a bőröndömből és a fürdőbe mentem felöltözni. Mire mindennel végeztem, Márk is felébredt.
- Jó reggelt - köszöntem, amint visszamentem az ágyamhoz.
- Reggelt - ásított egyet. - Hány óra van?
- Nyolc múlt.
- A többiek?
- Fogalmam sincs, nemrég keltem.
Márk álmosan kikereste a cuccát, és ő is elment felöltözni. Amíg bent volt, kinéztem a folyosóra, és épp elkaptam anyát, amint kilép a szobájukból.
- Szia. - köszöntem.
- Jó reggelt.
- A többiek?
- Áron ébren, Dóri alszik, szerintem az ikrek is. Korán van még, szerintem egy ideig aludni fognak.
- Akkor szétnézek a hátsó udvaron, amíg felébrednek.
- Rendben - mosolygott rám, és tovább ment, én pedig visszamentem a szobámba.
- Hová mész? - kérdezte Márk, amikor a telefonommal a kezemben elindultam kifelé.
- Szétnézek odakint.
- Jó szórakozást - mosolygott, én pedig válaszként rámosolyogtam, és kimentem.
Egyenesen a kicsit parkosított részre mentem, ami hátul volt. Néhány percig gyönyörködtem, majd észrevettem egy kis ösvényt, ami egy erdős területre vezet. A fák elég nagy távolságra voltak, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ez is a szállodához tartozik, bár fogalmam sem volt, mi köze van egy erdőnek egy szállodához. Mindenesetre az út mentén virágokat ültettek, így úgy gondoltam, nem lehet veszélyes, szóval elindultam. Elkövetve ezzel életem legnagyobb hibáját.

Lassan sétálgattam, és élveztem az erdő csendjét. Egy lélek sem volt arrafelé, legalábbis én nem vettem észre senkit. És mivel elfelejtkeztem arról, hogy a luxenek hangtalanul közlekednek, és senki sem figyelmeztetett, hogy az erdőkben bosszúszomjas luxenek járnak, nyugisan folytattam az utamat.
- Hogy lehetsz ennyire ostoba? - hallottam egy hangot magam mögül, mire ijedtemben összerezzentem, és megperdültem a tengelyem körül. Ő mégis hogy került ide?
- Mit keresel itt?
- Tényleg, Hanna, nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyű préda leszel. De komolyan, hatalmas szívességet tettél nekem azzal, hogy idejöttél. Senki sem vesz észre, és még a nyomokat sem kell eltüntetnem. Hát lehetne ennél szebb napunk? - kérdezte hatalmas mosollyal az arcán.
- Mi a francról beszélsz, Flóra? - kérdeztem, mert bár elég egyértelmű volt, amit mondott, én mégsem értettem.
- Tudod, alig néhány hete tudsz a létezésemről, de máris több gondot okoztál nekem, mint bárki más a világon - jött hozzám közelebb, mire én meg hátrálni kezdtem. - Viszont ne aggódj. Nem vagyok megbocsátó típus.
- Te komolyan beteg vagy - néztem rá. - Körülbelül háromszor beszéltünk egymással. Mégis mivel ártottam neked? Lefeküdtem Márkkal, ezt elismerem, de nem tudtam, hogy jártok! És ez nem csak az én hibám.
- Tönkretetted a kapcsolatomat Márkkal, ezzel együtt a jövőmet is elbasztad. Ezt még lenyeltem volna. Vagyis, majdnem. Ezért akartalak átváltoztatni, hogy szenvedj, de ez sajnos nem jött össze. - eresztette ki újra a karmait, én pedig csak álltam ott, méterekre tőle. Talán még lett volna esélyem. Talán elmenekülhettem volna.
- Flóra, mit akarsz tőlem?
- Hallgass! - csattant fel. - Most én beszélek! Miattad történt velem minden! Apám meghalt. 2 napja találtak rá. - csendesítette le a hangját.
- Flóra, én sa..
- Ne merd azt mondani, hogy sajnálod! Mert egyáltalán nem sajnálod! Minden az apád műve, és ezt te is tudod! De miért, hm? Mégis mit tettünk? Az apámnak megállapodása volt a tiéddel...akkor miért? Fogadjunk, hogy eljárt neki a szád! Elmondtad, hogy át akartalak változtatni, és ezért ő így büntetett!
- Fogalmam sincs miről beszélsz! Évek óta nem beszéltem az apámmal!
- Ne hazudj nekem! - kiáltotta, és egy pillanat alatt a mögöttem lévő fához csapódtam, a nyakamon Flóra kezeivel. - Mindenért te fogsz megfizetni - fordított meg, és hiába ellenkeztem, ő luxen volt. Sokkal erősebb nálam. - És én a szenvedésed minden percét élvezni fogom - suttogta, és végigsimított a karomon egy...egy késsel. A pánik eluralkodott rajtam. Flóra sokkal erősebb nálam, egészen biztosan nem szabadulhatok ki.
- Esküszöm, hogy nem tudom miről beszélsz - kezdtem, de már megint félbeszakított.
- Nem érdekel a hülyeséged, Hanna. Megfizetsz - és alig két másodperccel később megéreztem az első szúrást. Fájdalmamban felnyögtem, és egyszerűen nem hittem el. Vége van, Flóra meg fog ölni, ebben biztos voltam. - Na, jó érzés? - nevetett fel. - Csak az a baj, hogy így nem látom ahogy szenvedsz. - mondta, majd elengedett, én pedig a földre zuhantam. Szédültem és alig tudtam nyitva tartani a szemem. Flóra a hátamra fordított, és ráült a lábaimra. Vigyorogva nézegette a kést, mielőtt újra belémdöfte volna. És újra. És újra, és újra, amíg már nem éreztem egyiket sem, csak a kifröccsenő vérem cuppanását hallottam. Fogalmam sem volt, hogy lehettem még magamnál, vagy egyáltalán hogy lehettem még életben.
Oldalra fordítottam a fejem. Márk volt az utolsó, amit láttam, mielőtt örökre lehunytam a szemem.