23. fejezet

Sziasztok! Most nem fogtok örülni nekem, de van egy rossz hírem. Jobb oldalt van egy szavazás, ahol eldönthetitek, hogy egy ideig (maximum a nyár végéig) szüneteljen e a blog, vagy pedig legyenek részek, de akkor sajnos nem tudom rendszeresen hozni őket, csak úgy 8-10 naponta. Pár hete úgy gondoltam, hogy tudom tartani a heti két fejezetet, de sajnos semmi nem úgy alakult, ahogy terveztem. Tényleg nagyon sajnálom, de most nem tudok 100%-osan a blogra koncentrálni. Azért remélem a fejezet elnyeri a tetszéseteket :)
Ui.: A Facebookos csoportba valószínűleg teszek majd ki kis részleteket, de csak a szünet esetén :)


Miután Áronnal is beszélgetnem kellett, lefeküdtem aludni. Teljesen kimerültnek kellett volna éreznem magam, de igazából semmi bajom nem volt. Mondjuk ettől függetlenül hamar elaludtam.
Mint megtudtam, a képességeimet még egy darabig nem tudom majd használni. Legalább 2 hónap, mire előjön az első, így a suliban nem tudok semmit sem elszúrni. Az évzáró után pedig Márkkal vidékre kell mennem, hogy megtanuljam kezelni a dolgokat. Igazából nagyon várom már, mert minél hamarabb szeretném kipróbálni a képességeimet. És arra is kiváncsi vagyok, melyik érzékszervem lett erősebb.

*3 héttel később*

Ma van az utolsó tanítási nap az érettségi szünet előtt.  Amikor felkeltem, megdörzsöltem a szemem, és kimásztam az ágyból. De abban a pillanatban, amikor felálltam, zuhantam is vissza, ugyanis megszédültem, és a fejem elképesztően kezdett fájni. Épp újra meg akartam próbálkozni a felállással, amikor elmúlt. Mintha csak benyomtak volna egy gombot, a fájdalom azonnal eltűnt, és újra jól voltam. Ebben a pillanatban megkordult a gyomrom. Csak az éhség miatt volt.
Gyorsan megreggeliztem, felöltöztem, sminkeltem és lófarokba kötöttem a hajam. Lilla a házunk előtt várt rám. Bármit is mondott anya, Lillának elmondtam, ami történt. Szerintem még mindig emészti, hogy a legjobb barátnője nem ember.
A suliba vezető úton Adriánról beszélgettünk, akit hetek óta nem láttam. Hétfőn érettségizik, szóval ezt nem is csodálom.
A nap hihetetlenül gyorsan és lazán telt el. Utolsó óra után Lillával elindultunk hazafelé, amikor megéreztem azt az ismerős érzést, amit az utóbbi időben minden nap. Tulajdonképpen akkor, ha luxen van a közelemben. Azt hittem, Márk van mögöttünk, de megfordulva nem láttam senkit. Azonban amikor visszafordítottam a fejem, megláttam előttünk Adriánt. Rajta kívül senki sem volt a közelünkben, így döbbentem bámultam a legjobb barátnőm barátjára. Ő is luxen. Amikor odaért hozzánk, egy gyors köszönés után rövid csókot adott Lillának, majd tágra nyílt szemekkel vizslatott engem. Ő is észrevette.
- Nincs kedvetek beülni valahová? - kérdezte, és újra Lillára nézett.
. De mehetünk - vigyorgott a barátnőm. - De nem kellene tanulnod?
- Egész héten tanultam, és még itt az egész hétvége. Egy óra pihenésbe nem halok bele.
Így tehát elindultunk. A hozzánk közeli fagyizóba mentünk. Alig pár perce ültünk ott, amikor Lilla kiment a mosdóba. Éreztem, hogy Adrián csak erre a pillanatra várt.
- Mióta? - szegezte nekem a kérdést.
- Mit mióta? - játszottam a bambát.
- Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. Láttam, hogy néztél rám, amikor találkoztunk. Mióta?
- Nemrég - bámultam a fagyimat. - És te? - néztem fel az előttem ülő fiúra - Született luxen vagy?
- Igen. - Itt egy kis csend állt be, aztán egyszerre szólaltunk meg.
- Lilla tudja?
- Apád tud róla? Nem, Lillának még nem mondtam el.
- Évek óta nem beszéltem az apámmal. Miért kellene elmondanom neki? Szerintem azt se tudja, hogy létezünk egyáltalán. - Adrián válaszként csak egy fura grimaszt vágott.
- Elmondtad Lillának?
- Igen, el. Te is megtehetnéd. Vagy nem bízol benne? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- De igen. Szeretem őt, Hanna, de nem akarom kitenni ennek az egésznek. Túl veszélyes.
- Veszélyes? - kérdeztem furán, de ebben a pillanatban megérkezett Lilla, és másról kezdtünk el beszélni. Hirtelen megint erős fájdalom hasított a fejembe. Fájdalmas grimaszt vágtam, amit Lilla is észrevett.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Csak kicsit fáj a fejem - álltam fel, de alig bírtam talpon maradni. - Jobb lesz, ha hazamegyek.
- Elkísérlek - állt fel Lilla, a nyomában pedig Adrián is.
- Nem, dehogy! Ti ketten szépen itt maradtok, és élvezitek az együtt töltött időt. Egy ideig nem lesz alkalmatok találkozni. - Mosolyogtam, és elbúcsúztam mindkettőjüktől.
Elmúlt a fejfájásom, és lassan sétáltam hazafelé, amikor a vállam kezdett fájni. A fájdalom lassan végighaladt az egész jobb karomon, nekem pedig le kellett ülnöm. Végül az ujjaim kezdtek fájni, de csak a jobb kezemen. Leültem egy padra, és amikor megint a kezemre néztem, a körmeim eltűntek, és a helyükön hatalmas karmok voltak. Az első képességem.