Kirohantam az udvarra, abban a reményben, hogy így majd meg tudom határozni a tűz pontos helyét, de sehol nem láttam füstöt. Azonban Márk a teraszon ült, és mereven nézett maga elé.
- Márk! - rohantam oda hozzá. - Segítenünk kell rajtuk!
- Mi? Mégis kiken?
- Nem tudom, de hallom őket, hallom ahogy sikítanak..-eredtek el a könnyeim.
- Máris? - döbbent le Márk, és végre felállt.
- Mit máris?
- Menjünk be.
- Nem! Segítenünk kell.
- De nem tudunk, Hanna! Ez...a füled. A hallásod a következő képességed. Akár kilométerekre is lehetnek, bármelyik irányban. Semmit sem tehetünk.
- Olyan nincs! Én..én ezt nem bírom..egyszerűen borzalmas. - Úgy éreztem, megszakad a szívem. Valahol egy lány épp most veszti életét, és én nem tehetek semmit. Márk megfogta a kezem, és lassan bevezetett a nappaliba. Leült a kanapéra, és engem is maga után húzott. Feltettem a lábaimat, és hozzábújtam Márkhoz.
- Tudom hogy rossz - kezdte simogatni a hajam. - De ki kell bírnod. Hamarosan elmúlik...- simogatott továbbra is, én pedig folyamatosan zokogtam, mert újabb hangokat hallottam. Valahol elgázoltak egy fiút, és valaki épp most halt meg egy kórházban. Csak rossz dolgokat hallottam, és a végén úgy éreztem, megőrülök. Márk végig magához szorított, és folyamatosan beszélt hozzám, de néha képtelen voltam rá figyelni.
Reggel a kanapén keltem fel, Márk vállán. Ő már fent volt, és az arcomat simogatta. Ezen meglepődtem, de különösebben nem foglalkoztam vele.
- Hogy vagy?
- Jobban. Már nem hallom őket. Hogy fogjuk kezelni ezt?
- Igazából erre nincs semmi módszer...egy idő után elmúlik, és csak akkor hallod ha szeretnéd. Ez mind jön majd ösztönösen, nem lehet tanítani. - Felsóhajtottam, majd megdörzsöltem a szemem.
- Csinálok reggelit - álltam fel.
- Segítek - jött utánam. Ő bekapcsolta a rádiót, én pedig előkerestem mindent, ami a gofrihoz szükséges, Márk pedig csendben segített. Azt hittem nem fog mondani semmit, amikor hirtelen megszólalt.
- Sajnálom amit a múltkor mondtam. Tudom, hogy nem így kellett volna viselkednem azok után ami történt...de mi nem lehetünk együtt. - Nem néztem rá, amikor megszólaltam, csak csendben kevertem tovább a tésztát.
- Miért nem?
- Bonyolult - támaszkodott háttal a konyhapultnak.
- Van időnk hogy elmagyarázd.
- De nem tehetem - dörzsölte meg az arcát. Itt már abbahagytam a kevergetést, és felé fordultam.
- Felhozod a témát, de nem mondasz semmit. Inkább akkor már maradj csendben. De könyörgöm Márk...olyan nincs hogy nem mondhatod el. Rajtam kívül nincs senki akinek több joga van megtudni, hogy miért nem akarsz velem lenni.
- Nem azt mondtam hogy nem akarok veled lenni, hanem azt, hogy nem lehetünk együtt.
- Szóval velem akarsz lenni? - akadtam meg a mondandója első felén.
