24. fejezet

Sziasztok! Először is egy hatalmas bocsánatkéréssel tartozom, amiért több mint két hétig nem volt rész. Akik személyesen is ismernek, azok tudják, hogy július elején miért nem írtam, azóta pedig nem sokat javult a helyzet, de a lényeg, hogy egyszerűen képtelen vagyok írni. Nem csak emiatt a személyes ügy miatt, hanem egyszerűen ha leülök a gép elé hogy akkor végre írok, nem jut eszembe egy értelmes gondolat sem. Szóval sajnos egy ideig csak körülbelül 2 hetente tudok részt hozni..én tényleg igyekszem, de nem ígérek semmit. Azért remélem még marad olvasója a blognak <3 Puszi.


Döbbentem bámultam a kezemet, és próbáltam felfogni, hogy miért pont most. Áron azt mondta, hogy még több, mint 1 hónapom van! Ez nem lehet normális. El akartam rejteni a kezem, de ismét a kékre festett körmömet láttam, és a fájdalom is elmúlt. Megrémülve ültem ott, amikor megláttam Márkot. Ő is pont akkor fordult felém, így odajött hozzám.
- Jól vagy? - kérdezte. Gondolom, még mindig döbbentnek tűntem.
- Nem - mondtam remegő hangon - Miből gondoljátok, hogy még van egy hónapom, amíg jelentkeznek a képességeim?
- Eddig egyik átváltozott luxennek sem jött hamarabb. Miért?
- Mert épp most nőttek ki a karmaim! - néztem rá könnybe lábadt szemekkel. - Ez normális?
- Fogalmam sincs - mondta Márk döbbenten. - Menjünk haza - állított fel, amikor a luxen-van-a-közelben érzésem felerősödött, és Márk káromkodott egyet. Oda néztem, ahova ő, és megláttam, hogy egy csapat fiú közeledik felénk.
- Nahát, Márk, jó látni - vigyorodott el az egyikük. Magas volt, de néhány centivel így is kisebb, mint Márk.
- Ja, téged is - fogtak kezet, de Márkon látszott, hogy a pokolba kívánja a srácot.
- Milyen csinos barátnőd van - mért végig engem. A hideg rázott tőle. - De ez nem meglepő, hiszen luxen - vigyorgott rám.
- Ha nem haragszol, épp indultunk. Jó volt látni titeket - eresztett meg egy hamis mosolyt, és már ott sem voltunk.
- Mi volt ez? - kérdeztem, kellő távolságra a fiúktól.
- Minél hamarabb el vinnünk téged innen. Nem vagy biztonságban.
- Miért? És kik voltak ezek? - próbáltam kihúzni valamit Márkból.
- Tudod, vannak luxenek, akik képességek nélkül születtek. Ők képesek elszívni mások erejét, mint például az a srác, akivel beszéltem. Ők megérzik, ha gyenge vagy, Hanna. Nem vagy biztonságban, amíg meg nem tanulod kezelni az erődet. Ha egy ilyen megtalál, gondolkodás nélkül elkap, és elszívja a képességeidet. Budapest hemzseg a képességnélküliektől.
- Csak ideiglenesen kapják meg a képességeket, és utána újabb áldozatot keresnek? Vagy örökre megtartják?
- Örökre megtarthatják. De még így is túl sokan vannak, akiknek nem sikerült elkapniuk senkit. Mostantól nem járkálhatsz egyedül. Mindig legyen veled valaki, oké? Tökmindegy, hogy luxen-e vagy ember, a lényeg, hogy melletted legyen.
- Értettem főnök - dünnyögtem.
- Ne szemtelenkedj - húzott magához a derekamnál fogva, és a kezét pontosan a fenekem fölött pihentette.
- Hé! - szóltam rá.
- Úgy is azt hiszik, hogy a barátnőm vagy - vigyorodott el, mire megráztam a fejem, és én is elmosolyodtam.
Hazaérve elmondtuk Áronnak, hogy megjelent az első képességem.
- Mi? Máris? - kérdezte döbbenten. - De még soha, senkinek sem fejlődött ki ilyen hamar - gondolkodott el - mindenesetre megkérdezem Rékát, hátha tud valamit, amit mi nem. Ami pedig a képességnélkülieket illeti....azonnal el kell hagynotok a várost.
- Mi? - álltam fel. - Nem ér rá a szünetig? Már csak egy hónap.
- Te pedig minden egyes nappal egyre nagyobb veszélybe kerülsz, Hanna. Ha a képességeid elkezdtek kifejlődni, akkor az iskolában is történhetnek esetleges balesetek. Azzal pedig rájöhetnek a létezésünkre, ráadásul akár meg is ölhetsz valakit. Túl veszélyes lenne itt maradnod. Ráadásul...- kezdte, de nem fejezte be a mondatot.
- Ráadásul mi? - kérdeztem.
- Semmi. Felhívom Júliát.
- Milyen Júliát?
- Patakyt.
- És miért is?
- Elintézem, hogy ne kelljen már iskolába mennetek ebben a tanévben.
- Hogy? - esett le az állam a padlóig - És szerinted engedni fogja? - nevettem fel. - Kizárt.
- Ő is luxen.
- A diri is luxen? - döbbentem le mégegyszer. Mi jöhet még?
- Az igazgatónő. És igen, az. Tisztában van vele, hogy mennyire fontos, hogy biztonságban legyél.
- De mi lesz a jegyeinkkel? És mit mondanak a többieknek?
- Majd Júlia kitalál valamit, ezzel ne törődjetek. A jegyeitek pedig...úgy maradnak, ahogy vannak. Sajnálom, de nincs más választásom. És ha nem haragszol, szeretnék beszélni Márkkal. - Ez azt jelenti, hogy velem befejezte, úgyhogy húzzak ki.
Miután bezártam magam után az ajtót, megálltam, hogy hallgatózzak, de nem hallottam semmit. Tényleg, az égvilágon semmit. Hát, nem a hallásom fejlődött, az biztos.
- Hiába próbálkozol - szólalt meg mögöttem, anya, mire ijedtemben elugrottam az ajtótól. - Fejben kommunikálnak.
- Komolyan? - döbbentem le.
- Igen, de csak a született luxenek képesek rá. Úgyhogy ne is álmodj róla - mosolyodott el anya.
- Kár.
- Az - simította meg az arcom. - Elmentek már most, ugye?
- Igen - sóhajtottam, és átöleltem.

23. fejezet

Sziasztok! Most nem fogtok örülni nekem, de van egy rossz hírem. Jobb oldalt van egy szavazás, ahol eldönthetitek, hogy egy ideig (maximum a nyár végéig) szüneteljen e a blog, vagy pedig legyenek részek, de akkor sajnos nem tudom rendszeresen hozni őket, csak úgy 8-10 naponta. Pár hete úgy gondoltam, hogy tudom tartani a heti két fejezetet, de sajnos semmi nem úgy alakult, ahogy terveztem. Tényleg nagyon sajnálom, de most nem tudok 100%-osan a blogra koncentrálni. Azért remélem a fejezet elnyeri a tetszéseteket :)
Ui.: A Facebookos csoportba valószínűleg teszek majd ki kis részleteket, de csak a szünet esetén :)


Miután Áronnal is beszélgetnem kellett, lefeküdtem aludni. Teljesen kimerültnek kellett volna éreznem magam, de igazából semmi bajom nem volt. Mondjuk ettől függetlenül hamar elaludtam.
Mint megtudtam, a képességeimet még egy darabig nem tudom majd használni. Legalább 2 hónap, mire előjön az első, így a suliban nem tudok semmit sem elszúrni. Az évzáró után pedig Márkkal vidékre kell mennem, hogy megtanuljam kezelni a dolgokat. Igazából nagyon várom már, mert minél hamarabb szeretném kipróbálni a képességeimet. És arra is kiváncsi vagyok, melyik érzékszervem lett erősebb.

*3 héttel később*

Ma van az utolsó tanítási nap az érettségi szünet előtt.  Amikor felkeltem, megdörzsöltem a szemem, és kimásztam az ágyból. De abban a pillanatban, amikor felálltam, zuhantam is vissza, ugyanis megszédültem, és a fejem elképesztően kezdett fájni. Épp újra meg akartam próbálkozni a felállással, amikor elmúlt. Mintha csak benyomtak volna egy gombot, a fájdalom azonnal eltűnt, és újra jól voltam. Ebben a pillanatban megkordult a gyomrom. Csak az éhség miatt volt.
Gyorsan megreggeliztem, felöltöztem, sminkeltem és lófarokba kötöttem a hajam. Lilla a házunk előtt várt rám. Bármit is mondott anya, Lillának elmondtam, ami történt. Szerintem még mindig emészti, hogy a legjobb barátnője nem ember.
A suliba vezető úton Adriánról beszélgettünk, akit hetek óta nem láttam. Hétfőn érettségizik, szóval ezt nem is csodálom.
A nap hihetetlenül gyorsan és lazán telt el. Utolsó óra után Lillával elindultunk hazafelé, amikor megéreztem azt az ismerős érzést, amit az utóbbi időben minden nap. Tulajdonképpen akkor, ha luxen van a közelemben. Azt hittem, Márk van mögöttünk, de megfordulva nem láttam senkit. Azonban amikor visszafordítottam a fejem, megláttam előttünk Adriánt. Rajta kívül senki sem volt a közelünkben, így döbbentem bámultam a legjobb barátnőm barátjára. Ő is luxen. Amikor odaért hozzánk, egy gyors köszönés után rövid csókot adott Lillának, majd tágra nyílt szemekkel vizslatott engem. Ő is észrevette.
- Nincs kedvetek beülni valahová? - kérdezte, és újra Lillára nézett.
. De mehetünk - vigyorgott a barátnőm. - De nem kellene tanulnod?
- Egész héten tanultam, és még itt az egész hétvége. Egy óra pihenésbe nem halok bele.
Így tehát elindultunk. A hozzánk közeli fagyizóba mentünk. Alig pár perce ültünk ott, amikor Lilla kiment a mosdóba. Éreztem, hogy Adrián csak erre a pillanatra várt.
- Mióta? - szegezte nekem a kérdést.
- Mit mióta? - játszottam a bambát.
- Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. Láttam, hogy néztél rám, amikor találkoztunk. Mióta?
- Nemrég - bámultam a fagyimat. - És te? - néztem fel az előttem ülő fiúra - Született luxen vagy?
- Igen. - Itt egy kis csend állt be, aztán egyszerre szólaltunk meg.
- Lilla tudja?
- Apád tud róla? Nem, Lillának még nem mondtam el.
- Évek óta nem beszéltem az apámmal. Miért kellene elmondanom neki? Szerintem azt se tudja, hogy létezünk egyáltalán. - Adrián válaszként csak egy fura grimaszt vágott.
- Elmondtad Lillának?
- Igen, el. Te is megtehetnéd. Vagy nem bízol benne? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- De igen. Szeretem őt, Hanna, de nem akarom kitenni ennek az egésznek. Túl veszélyes.
- Veszélyes? - kérdeztem furán, de ebben a pillanatban megérkezett Lilla, és másról kezdtünk el beszélni. Hirtelen megint erős fájdalom hasított a fejembe. Fájdalmas grimaszt vágtam, amit Lilla is észrevett.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Csak kicsit fáj a fejem - álltam fel, de alig bírtam talpon maradni. - Jobb lesz, ha hazamegyek.
- Elkísérlek - állt fel Lilla, a nyomában pedig Adrián is.
- Nem, dehogy! Ti ketten szépen itt maradtok, és élvezitek az együtt töltött időt. Egy ideig nem lesz alkalmatok találkozni. - Mosolyogtam, és elbúcsúztam mindkettőjüktől.
Elmúlt a fejfájásom, és lassan sétáltam hazafelé, amikor a vállam kezdett fájni. A fájdalom lassan végighaladt az egész jobb karomon, nekem pedig le kellett ülnöm. Végül az ujjaim kezdtek fájni, de csak a jobb kezemen. Leültem egy padra, és amikor megint a kezemre néztem, a körmeim eltűntek, és a helyükön hatalmas karmok voltak. Az első képességem.

22. fejezet

Sziasztok! Tudom hogy későn hoztam, de itt a fejezet. Remélem tetszik <3 :)

Úgy éreztem, forog velem a világ. Ilyen nincs.
- Nem csak akkor válhatsz luxenné, ha méreg jut a szervezetedbe. Nem véletlenül nem gyógyítunk embereket. Ettől is átváltozhatsz, és a te esetedben nem kis mértékűről van szó. Teljesen biztos, hogy most már te is luxen vagy. - Csak bámultam a takarómat, és ezer gondolat futott át az agyamon. Más lettem. Nem vagyok többé ember. Márkra néztem, aki viszonozta a pillantásomat. Úgy éreztem, hogy beszélnem kell vele, méghozzá most azonnal.
- Beszélhetnék egy kicsit Márkkal? - kérdeztem körbenézve a többieken. Szerintem nem erre a reakcióra számítottak, de mindenki elhagyta a szobámat. Lerúgtam a takarómat és kimásztam az ágyból. Márk azonnal felállt.
- Ne kelj fel - fogta meg a karom.
- Jól vagyok. Tényleg - mosolyogtam rá halványan. Mindketten hallgattunk, miközben Márk az arcomat fürkészte.
- Sajnálom - mondta végül.
- Mit? - Néztem rá értetlenül.
- Átváltoztattalak. Mostantól soha nem lesz ugyanolyan az életed. Sajnálom, Hanna.
- Mi? Megmentettél, Márk. Az, hogy átváltoztam, eltörpül amellett, hogy megmentettél. Ha te nem lennél, most én sem állnék itt. - néztem mélyen a szemébe, majd kis hezitálás után szorosan átöleltem. Márk viszonozta az ölelést, és az állát a fejemre támasztotta.
- Egyébként pedig - néztem fel rá - nem lehet olyan rossz luxennek lenni. Kifejezetten jól érzem magam - mosolyogtam rá, mire ő is megvillantott egy halvány mosolyt.
- Akkor nem haragszol? - kérdezte újra elkomorodva.
- Dehogy haragszom - válaszoltam - eszedbe ne jusson mégegyszer, hogy hibáztatlak ezért. Megmentettél, és ezért soha nem lehetek elég hálás neked.
Ezek után megkértem mindenkit, hogy egy kicsit hagyjanak magamra. Tudom, hogy most beszélnünk kellene, de először magamban kell helyre raknom a dolgokat. Hogy örülök-e ennek az egésznek? Természetesen nem. Igazából fogalmam sincs, mit gondoljak. Nem akartam ezt, de már nem lehet visszacsinálni. Akaratlanul is egy könnycsepp gördült le az arcomon, de azonnal letöröltem. Inkább örülnöm kellene, hogy életben vagyok, nem pedig sírnom. Biztos vagyok benne, hogy emberek tízezrei vágynak a képességeimre.
- Hogy vagy? - jött be anya. A szeme vörös volt a sírástól.
- Jól - mosolyogtam rá. Eldöntöttem, hogy pozitívan kezelem a dolgot.
- Biztos? Nem fáj semmid? Nem vagy rosszul?
- Nem, tényleg semmi bajom. Tulajdonképpen jobban érzem magam, mint előtte. - És ez igaz is volt. Nem mondom, hogy majd kicsattantam az erőtől, de éreztem, hogy többre vagyok képes.
- Hanna..mit gondolsz? Erről az egészről? - ült le mellém az ágyamra. A takarómat kezdtem piszkálni.
- Igazából nem tudom. Annyira nem lehet vészes, nem igaz? Erősebb lettem. Ez azért nem hátrány.
- Egészen pontosan mennyit tudsz a luxenekről?
- Erősebbek mint mi. Vagyis, mint az emberek. És tudok néhány képességről...a gyorsaságról, a gyógyításról, és a méregről. És talán néhány érzékszervük élesebb mint az embereké.
- Igen, minden luxennek más, ez teljesen véletlenszerű. Ez minden, amiről tudsz?
- Igen, ez minden.
- Hanna...rengeteget kell még tanulnod, és nem lesz egyszerű. Sem fizikailag, sem lelkileg. Amint vége az iskolának, Márkkal vidékre mentek. Ő fog kiképezni.
- Kiképezni? Mi ez, katonai szövetség?
- Nem, Hanna, nem az, de fogalmad sincs, mi vár rád. Senki, ismétlem, senki sem tudhatja meg, hogy mi történt veled. Luxen vagy, más luxenek is érzik ezt. De nem beszélhetsz nekik semmiről, világos? Arról főleg nem, hogy ki vagy, vagy hogy hogyan változtál át.
- Én is érzem, ha egy másik luxen van a közelemben?
- Igen, érzed.
- És honnan tudsz te ennyit?
- Ezt is meg fogod tudni. Ha felkészültél.
- Ha felkészültem? Én tökéletesen fel vagyok készülve - ezen mi olyan nagy dolog? Lefogadom, hogy Áron mesélte el neki. Erre miért kell felkészülnöm?
- Azt te csak hiszed. Pihenj, és nagyon vigyázz magadra. A suliban mindig maradj Márk közelében, rendben?
- Igen - forgattam a szemem. Titkolnak előlem valamit, ebben egészen biztos vagyok.

21. fejezet

*Márk szemszöge*

Már egy ideje kerestem Hannát, és legalább harmadjára hívtam, amikor meghallottam a csengőhangját valahonnan az erdő belsejéből, így elindultam a hang irányába. Flóra folytonos motyogásának köszönhetően nagyon hamar megtaláltam, de így is túl későn.
- Mi a..- suttogtam döbbenettel vegyes rémülettel. - Azonnal engedd el! - rángattam le Flórát Hanna mozdulatlan testéről.
- Úristen - térdeltem le Hanna mellé. - Alig van pulzusa - suttogtam.
- Elkéstél, Márk - vigyorodott el gonoszul. - Megöltem! - mutatott rá.
- Most azonnal tűnj innen a francba! - álltam fel, és a kezemet a torkára fontam - De ezt nem fogod megúszni. Ezért megfizetsz, ezt garantálom!
Újra letérdeltem Hanna mellé, és azonnal hívtam Áront. 20 másodpercen belül ott volt, apámmal együtt.
- Mi a franc történt? - rohant oda Áron, és ő is letérdelt.
- Flóra megőrült.
- Ez..nem fogja túlélni - motyogta Áron.
- De túlélheti - néztem rá.
- Tudom, mire gondolsz, Márk, de nem tehetjük. Anita megölne, nem is beszélve Budairól. Belegondoltál mi történne, ha Ádám rájönne, mit tettünk a lányával? És egyébként is, nézz rá, Márk. Egy egészséges embernek is kis esélye van a túlélésre. Hát még neki.
- De attól még megpróbálhatjuk. - néztem a nagybátyámra, és igyekeztem elfojtani a dühömet. Nem adhatja fel ilyen könnyen!
- Márk, nincs értelme - kezdte apám is, mire a kezemet Hanna sebére tettem. Meg kell próbálnom. Minden erőmmel a sebre koncentráltam, és arra, ahogyan begyógyul. Még soha nem gyógyítottam ekkora sebesülést. Az sem biztos, hogy egyáltalán lehetséges.

***

Már legalább háromnegyed órája próbálom megmenteni Hannát, és az erőm erősen fogy. A leghosszabb gyógyításom 7 percig tartott. Áron és apa nem hiszik, hogy meg tudom csinálni, de én kitartok. A végsőkig elmegyek, csakhogy visszahozzam Hannát.

Újabb hosszú percek telnek el, én pedig egyre kevésbé bírom, de már csak apró forradások maradtak a sebekből. Azonban Hanna még mindig nem ébredt fel, ami nagyon nem jó jel. Tovább próbálkozom, de érzem, hogy a végső forrásaimat használom.
- Márk, hagyd abba. Előfordulhat, hogy csak később ébred fel, de ennél többet nem tehetsz. Csak magadnak ártasz. - Apa hangja távolinak tűnik, de igaza van. Ennél jobban már nem tudom meggyógyítani. Ha néhány órán belül felébred, akkor megérte, de ha nem...akkor elvesztettük. Örökre.

***

Mivel a szállodába nem vihettük vissza Hannát, Áron úgy döntött, hogy hazaviszi.
- Veletek megyek - hoztam ki a Hanna, és a saját cuccomat is.
- Biztos vagy benne? - kérdezte anya.
- Igen. Anita jön?
- Igen, itt vagyok - jött ki Anita. A szeme vörös volt a sírástól, és látszott rajta, hogy elképesztően kivan.
Hazafelé Áron ultragyorsan hajtott. Hátul ültem, Hanna feje pedig az ölemben volt. Nem kelt fel az egy órás út alatt.
Hazaérve Hannát a szobájába vittük. Áron Anitát próbálta vigasztalni, aki igyekezett visszatartani a könnyeit, de időnként nem sikerült. Idegörlő fél óra után Hanna mocorogni kezdett. Sikerült. Megmentettem. Hanna pislogott párat, és megpróbált felülni, de nem sikerült neki.
- Ne mozogj - tette a karjára a kezét Anita hatalmas mosollyal az arcán. - El sem hiszem hogy túlélted - ölelte át a lányát.
- Mi..mi történt? Emlékszem, hogy...
- Majd később megbeszéljük, inkább pihenj - mondta Áron.

*Hanna szemszöge*

Fogalmam sincs, hogy mi történt. Azt hittem, Flóra megölt, de nem, még mindig itt vagyok. Áron azt mondta, pihenjek, és altatót is adott. Fogalmam sincs mennyi időre dőltem ki, de már sötét van odakint. Mindenesetre különösen jól érzem magam. Erősnek.
- Elmondanátok végre, hogy miért nem haltam meg? - néztem körbe a szobában lévőkön, vagyis anyán, Áronon, Márkon, és Gáboron. Katával visszahozták a kicsiket, Dóri most Márkéknál van.
- Reggelizni készültünk - kezdte Áron - és mivel nem vetted fel a telefont, Márk elindult, hogy megkeressen - ha csörgött is a telefonom, nem vettem észre. - Ő talált rád és Flórára. Flóra elmenekült, de már keressük. Ezt nem fogja megúszni. Szóval Márk megtalált, és meggyógyított. - Óvatosan Márkra pillantottam, aki csak ült a fotelemben, és nézett maga elé. Túléltem, nem? Akkor ő miért nem örül?
- Elképesztő, hogy most itt vagy - folytatta Áron. - Nem hallottam még senkiről, akit sikerült meggyógyítani egy ekkora sebesülés után - mosolyodott el halványan. - Viszont...-hallgatott el.
- Viszont? - kérdeztem.
- Átváltoztál. Ezúttal teljesen biztos.

20. fejezet

Sziasztok! Nos, a mai egy nagyon fontos fejezet. Legalábbis szerintem :D Kíváncsi vagyok a véleményetekre, remélem tetszik :) Puszi :*


Reggel fél nyolckor keltem. Megdörzsöltem a szemem, és Márkra néztem, aki még mindig aludt, így ügyelve arra, hogy ne keltsek zajt, kiszedtem a ruhámat a bőröndömből és a fürdőbe mentem felöltözni. Mire mindennel végeztem, Márk is felébredt.
- Jó reggelt - köszöntem, amint visszamentem az ágyamhoz.
- Reggelt - ásított egyet. - Hány óra van?
- Nyolc múlt.
- A többiek?
- Fogalmam sincs, nemrég keltem.
Márk álmosan kikereste a cuccát, és ő is elment felöltözni. Amíg bent volt, kinéztem a folyosóra, és épp elkaptam anyát, amint kilép a szobájukból.
- Szia. - köszöntem.
- Jó reggelt.
- A többiek?
- Áron ébren, Dóri alszik, szerintem az ikrek is. Korán van még, szerintem egy ideig aludni fognak.
- Akkor szétnézek a hátsó udvaron, amíg felébrednek.
- Rendben - mosolygott rám, és tovább ment, én pedig visszamentem a szobámba.
- Hová mész? - kérdezte Márk, amikor a telefonommal a kezemben elindultam kifelé.
- Szétnézek odakint.
- Jó szórakozást - mosolygott, én pedig válaszként rámosolyogtam, és kimentem.
Egyenesen a kicsit parkosított részre mentem, ami hátul volt. Néhány percig gyönyörködtem, majd észrevettem egy kis ösvényt, ami egy erdős területre vezet. A fák elég nagy távolságra voltak, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ez is a szállodához tartozik, bár fogalmam sem volt, mi köze van egy erdőnek egy szállodához. Mindenesetre az út mentén virágokat ültettek, így úgy gondoltam, nem lehet veszélyes, szóval elindultam. Elkövetve ezzel életem legnagyobb hibáját.

Lassan sétálgattam, és élveztem az erdő csendjét. Egy lélek sem volt arrafelé, legalábbis én nem vettem észre senkit. És mivel elfelejtkeztem arról, hogy a luxenek hangtalanul közlekednek, és senki sem figyelmeztetett, hogy az erdőkben bosszúszomjas luxenek járnak, nyugisan folytattam az utamat.
- Hogy lehetsz ennyire ostoba? - hallottam egy hangot magam mögül, mire ijedtemben összerezzentem, és megperdültem a tengelyem körül. Ő mégis hogy került ide?
- Mit keresel itt?
- Tényleg, Hanna, nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyű préda leszel. De komolyan, hatalmas szívességet tettél nekem azzal, hogy idejöttél. Senki sem vesz észre, és még a nyomokat sem kell eltüntetnem. Hát lehetne ennél szebb napunk? - kérdezte hatalmas mosollyal az arcán.
- Mi a francról beszélsz, Flóra? - kérdeztem, mert bár elég egyértelmű volt, amit mondott, én mégsem értettem.
- Tudod, alig néhány hete tudsz a létezésemről, de máris több gondot okoztál nekem, mint bárki más a világon - jött hozzám közelebb, mire én meg hátrálni kezdtem. - Viszont ne aggódj. Nem vagyok megbocsátó típus.
- Te komolyan beteg vagy - néztem rá. - Körülbelül háromszor beszéltünk egymással. Mégis mivel ártottam neked? Lefeküdtem Márkkal, ezt elismerem, de nem tudtam, hogy jártok! És ez nem csak az én hibám.
- Tönkretetted a kapcsolatomat Márkkal, ezzel együtt a jövőmet is elbasztad. Ezt még lenyeltem volna. Vagyis, majdnem. Ezért akartalak átváltoztatni, hogy szenvedj, de ez sajnos nem jött össze. - eresztette ki újra a karmait, én pedig csak álltam ott, méterekre tőle. Talán még lett volna esélyem. Talán elmenekülhettem volna.
- Flóra, mit akarsz tőlem?
- Hallgass! - csattant fel. - Most én beszélek! Miattad történt velem minden! Apám meghalt. 2 napja találtak rá. - csendesítette le a hangját.
- Flóra, én sa..
- Ne merd azt mondani, hogy sajnálod! Mert egyáltalán nem sajnálod! Minden az apád műve, és ezt te is tudod! De miért, hm? Mégis mit tettünk? Az apámnak megállapodása volt a tiéddel...akkor miért? Fogadjunk, hogy eljárt neki a szád! Elmondtad, hogy át akartalak változtatni, és ezért ő így büntetett!
- Fogalmam sincs miről beszélsz! Évek óta nem beszéltem az apámmal!
- Ne hazudj nekem! - kiáltotta, és egy pillanat alatt a mögöttem lévő fához csapódtam, a nyakamon Flóra kezeivel. - Mindenért te fogsz megfizetni - fordított meg, és hiába ellenkeztem, ő luxen volt. Sokkal erősebb nálam. - És én a szenvedésed minden percét élvezni fogom - suttogta, és végigsimított a karomon egy...egy késsel. A pánik eluralkodott rajtam. Flóra sokkal erősebb nálam, egészen biztosan nem szabadulhatok ki.
- Esküszöm, hogy nem tudom miről beszélsz - kezdtem, de már megint félbeszakított.
- Nem érdekel a hülyeséged, Hanna. Megfizetsz - és alig két másodperccel később megéreztem az első szúrást. Fájdalmamban felnyögtem, és egyszerűen nem hittem el. Vége van, Flóra meg fog ölni, ebben biztos voltam. - Na, jó érzés? - nevetett fel. - Csak az a baj, hogy így nem látom ahogy szenvedsz. - mondta, majd elengedett, én pedig a földre zuhantam. Szédültem és alig tudtam nyitva tartani a szemem. Flóra a hátamra fordított, és ráült a lábaimra. Vigyorogva nézegette a kést, mielőtt újra belémdöfte volna. És újra. És újra, és újra, amíg már nem éreztem egyiket sem, csak a kifröccsenő vérem cuppanását hallottam. Fogalmam sem volt, hogy lehettem még magamnál, vagy egyáltalán hogy lehettem még életben.
Oldalra fordítottam a fejem. Márk volt az utolsó, amit láttam, mielőtt örökre lehunytam a szemem.