Reggel 8 körül keltem. Gyorsan felöltöztem, a hajam lófarokba fogtam, és lementem szétnézni. Márk szobájának ajtaja még zárva volt, így gondoltam, hogy még nem kelt fel.
Előkerestem egy teafőzőt, és készítettem teát, mindkettőnknek. Épp betettem a kenyeret a pirítóba, amikor megjelent Márk. Pizsamanadrágban, póló nélkül. Álmosan dörzsölte az egyik szemét, a haja pedig szerteszét állt. Hú, ez túl sok így korán reggel.
- Reggelt - dünnyögte.
- Szia - mosolyogtam vidáman.
- Nagyon jó kedved van - ült le az asztalhoz.
- Igen. De hé! Nem akarsz segíteni?
- Persze, mindjárt.
- Ne mondd, hogy álmos vagy.
- De igen - ásított. - Nem leszel mindig ennyire friss. Hidd el, egy idő után ugyanannyi alvásra lesz szükséged, mint egy normál embernek - állt fel végre, és segített megteríteni. Mikor végre minden elkészült, leültünk enni.
- Nem akarsz felöltözni? - kérdeztem, mert a pillantásom akaratlanul is mindig visszavándorolt a mellkasára.
- Nem - vont vállat. - Zavar? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Nem, dehogy - néztem a tányéromat. Márk meg mosolyogni kezdett.
- Mi az? - kérdeztem.
- Semmi - válaszolta továbbra is mosolyogva.
Reggeli után ő is felöltözött (végre), így elkezdhettünk gyakorolni.
- Készen állsz?
- Nem - nevettem fel.
- Remek - válaszolta, és leült. Értetlenkedve néztem rá.
- Most mi van?
- Ülj le.
- Üljek le? - kérdeztem furán, mert én azt hittem, gyakorolni fogunk.
- Felőlem állhatsz is. De ülve jobban viseled a fájdalmat. - Végre leesett, hogy miért kell leülnöm....ahhoz, hogy karmaim nőjenek, nem kell állnom.
- És most? - kérdeztem, amikor helyet foglaltam mellette.
- Képzeld el, hogy karmaid nőnek. Kicsit feszítsd be az ujjaidat. - Megtettem, amit mondott, de nem történt semmi.
- Mi lesz már? Nem érzek semmit.
- Túl görcsösen csinálod - kapta el a kezem. - Lazán, de mégis erősen. Ne görcsölj, csak képzeld el, hogy kinőnek.
Ellazítottam a karom, és a karmokra koncentráltam. Néhány másodpercen belül megéreztem a fájdalmat, és eltűntek a körmeim.
- Sikerült! - virultam. Márk azonban nem osztozott az örömömben.
- Megint!
- Mi? Azért legalább megdicsérhetnél, vagy ilyesmi. - nyavalyogtam.
- Majd megdicsérlek ha már fájdalom nélkül tudod végigcsinálni. Gyerünk! - sóhajtottam egyet, és megtettem amire kért.
- Nem bírom tovább - nyöszörögtem, és legördült egy könnycsepp az arcomon. Órák óta csináltuk ezt folyamatosan, és már a legkisebb erőlködés után is fájt a kezem.
- Nyugi - törölte le az arcom, és sóhajtott egyet - Tartsunk egy kis szünetet. Mindjárt elmúlik a fájdalom.
- Oké - sóhajtottam, és elengedtem magam. Mozdulni sem bírtam. Igaz, hogy csak a kezem fájt, de az borzalmasan. Fejemet a Márk vállára hajtottam, és egy picit lehunytam a szemem.
***
Amikor felkeltem, már sötét volt odakint, és a szobámban voltam. Gondolom elaludtam, és Márk felhozott ide. Legnagyobb meglepetésemre erölkődés nélkül fel tudtam állni, és nem fájt semmim sem. Nagyot sóhajtottam, és felemeltem mindkét kezem. Egy ideig néztem őket, majd lehunytam a szemem, és vártam a fájdalmat, ezúttal azonban elmaradt. Azt hitem, rosszul csináltam valamit, de amikor kinyitottam a szemem, karmokat láttam. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon, és lerohantam Márkhoz, aki épp tévét nézett, de a kirohanásom láttán felállt.- Sikerült! - rohantam oda hozzá, és a nyakába ugrottam, de mivel nem számított erre, mindketten a kanapéra zuhantunk - Meg tudom csinálni! Fájdalom nélkül tudom előhozni a karmaimat. - mosolyogtam rá, és átöleltem.
- Ügyes vagy - ölelt vissza, és a hangjából kihallottam, hogy mosolyog - tudtam hogy menni fog.
- Tényleg? - emeltem fel a fejem a válláról, és ránéztem. Pár másodperc szünetet hagyott, mielőtt válaszolt volna, bennem pedig tudatosult, hogy az ölében ülök.
- Ühüm - nézett végig rajtam. A keze a csípőmön volt. Hosszasan a szemébe néztem, majd közelebb hajoltam, és megcsókoltam.
