11. fejezet

Sziasztok! Itt is az új rész :) Most hamarabb hoztam, mert nem vagyok benne biztos, hogy holnap vagy szombaton lesz rá időm. Remélem tetszik :* A következő fejezet pénteken jön. Jó olvasást!

Ui.: Akik még nem iratkoztak fel, vagy még nem csatlakoztak a Facebook-csoportba, azok tegyék meg most :)

*Márk szemszöge*

Ez nem történhet meg...Flórának teljesen elment az esze.
- Márk, mi a fenét csináltatok? - Áron úgy rohant oda hozzám, mint egy őrült.
- Kérdezd őt - intettem a fejemmel Flóra felé.
- Mégis mi a fenét gondoltál? - esett neki apám - Tudod, hogy Hanna kinek a lánya? Van fogalmad róla mi történik, ha átváltoztattad?
- Nem, Gábor, fogalmam sincs, és nem is érdekel. Remélem sikerült elég mérget juttatom a szervezetébe ahhoz, hogy ne élje túl az átváltozást - és ezzel Flóra kirohant a lakásból.
- Tennünk kell valamit - emelem fel Hannát, és a szobámba megyünk.

*Hanna szemszöge*

Amikor magamhoz tértem, a  halántékomban tompa lüktetést éreztem, és nem tudtam kinyitni a szemem. Halvány emlékeim voltak arról, hogy mi történt, de nem emlékeztem pontosan. Nehezen sikerült kinyitnom a szemem. Márk szobájában voltam, ő pedig a lábamnál ült, könyökeit a combjára támasztotta, és a tenyereivel eltakarta az arcát.
- Márk? - szólaltam meg - Mi történt? - megpróbálkoztam a felüléssel is, de nem igazán ment.
- Jól vagy? - állt fel azonnal, és közelebb jött.
- Ja, azt hiszem. De...egészen pontosan mi is történt?
- Ezt majd később elmagyarázom. Most szólok Áronnak.
 - Várj - emeltem fel a fejem, amennyire csak tudtam.
- Mindjárt jövök - mondta, majd kiment a szobából. Lassan kezdtek visszatérni az emlékképek. Flóra, és a karmai, aztán a szédülés...azok a karmok nem emberiek voltak, ez egészen biztos.
Soha nem hittem a természetfeletti lényekben, de az 100%, hogy amit láttam, nem emberi volt.

Márk rekordgyorsasággal tért vissza, nyomában Áronnal, akinél...akinél injekciós cuccok voltak, és egy tasak. Nem nehéz kitalálni, hogy nekem szánják őket.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Áron, és odasétált mellém.
- Csodásan. De ez mire kell? - böktem a kezében tartott dolgokra.
- Vért fogunk venni tőled. Márk majd mindent elmagyaráz, de most az a legfontosabb, hogy ezzel minél hamarabb készen legyünk.
- Mi? - ültem fel - Megőrültetek? Mire kell nektek a vérem?
- Nyugodj meg - ült le mellém Márk - Mindent elmagyarázok, de ezen minél előbb túl kell esnünk. Az életed forog kockán - ez az utolsó mondat elég volt arra, hogy befogjam a szám, és tegyem, amit mondanak. Amikor végeztünk, Áron felállt, és Márkhoz lépett.
- Ezt elviszem Rékának, hogy vizsgálja meg. Ha bármilyen jelet látsz, azonnal szólj.
- Rendben - mondta Márk, és becsukta utána az ajtót. Fogott egy széket, az ágy mellé tette, és leült rá - Szóval - sóhajtott egyet - tudom, hogy millió kérdésed van az elmúlt két órával kapcsolatban, de kérlek, hallgass végig. Tudom, hogy ami mondok, lehetetlennek tűnik majd, de nem az. Hallottál már a luxenekről?
- A luxenekről? - visszhangoztam - A földönkívüliekről Jennifer L. Armentrout könyvéből?
- Fogalmam sincs, ki az, de a luxenek nem földönkívüliek. Van róluk pár legenda, de ettől függetlenül alig néhányan hallottak már rólunk. Igazából valószínűleg ennek köszönhető, hogy az emberiség 95%-ának fogalma sincs arról, hogy létezünk.
- Léteztek? Ez azt jelenti, hogy...
- Hogy luxen vagyok - fejezte be helyettem a mondatot Márk, én pedig a döbbenettől nem tudtam mozdulni. Egyszerűen...ilyen csak a filmekben vagy a könyvekben létezik. Nincsenek természetfeletti lények, sem vámpírok, sem vérfarkasok, de még luxenek sem. Ők csak Jennifer L. Armentrout fantáziájának a szüleményei.
- Nem hiszek neked.
- Nem? Akkor nézz a karodra - megtettem, és igen, még mindig ott volt a karcolás halvány nyoma.
- Miért gyógyult be ilyen hamar? - simítottam végig a sebeken.
- Mert meggyógyítottalak. Ez is egy luxen-képesség.
- Márk, ez..
- Mondtam, hogy hallgass végig! - szakított félbe - Szóval. Ott tartottam, hogy az emberek előbb hisznek a vámpírok vagy a vérfarkasok létezésének, mint a luxenekének. De igazából nincsenek se vámpírok, se vérfarkasok. Csak mi. Igazából jobb is, mert ezerszer jobb képességeink vannak - mosolyodott el halványan.
- Például?
Márk lassan felemelte a tenyerét. Először egy apró szikra pattant, majd Márk tenyere olyan fényesen kezdett el világítani, hogy majdnem el kellett fordítanom a fejemet.
- Most már hiszel nekem?
- Muszáj lesz - sóhajtottam, bár igazából még nem fogtam fel a dolgot. Kicsit úgy éreztem, mintha álmodnék - Mit tudsz még?
- Vannak érzékszerveink, amik jobban működnek az emberekénél, ez luxenenként változó. Gyógyíthatunk embereket, de csak bizonyos mértékig. Ha túl nagy hatás éri az embert, az....következményekkel járhat. Akárcsak az, ha megkarmolunk valakit - felemelte a jobb kezét, és a körmei ugyanúgy elvastagodtak, akárcsak Flórának - Mérget tartalmaz.
- Várj. Ez azt jelenti, hogy Flóra mérget juttatott a szervezetembe?
- Igen. És ha sikerült elérnie a célját, akkor..te is átváltozol.
- Tessék? - döbbentem le - Most ugye csak viccelsz?
- Bárcsak viccelnék - rázta meg a fejét - Áronnak ezért kellett a véred. Ha elkezdődött az átváltozás, akkor a DNS-ed is megváltozott, ami a vérvizsgálattal kimutatható.
- Mennyi rá az esély, hogy átváltozom?
- Igazából hatalmas. 80%.
- 80%? Ez...én..de...mi lesz ha átváltozom?
- Áron és én mindent megteszünk, hogy ez ne történjen meg. De ha mégis...ebbe jobb, ha nem megyünk bele.
Csend telepedett ránk, amikor eszembe jutott még valami.
- Áron is....luxen?
- Igen, ő is, ahogy anyám és apám is, vagyis az egész családom.
- Anya tud róla? - Márk egy kicsit elhallgatott, mielőtt válaszolt volna.
- Nem tudom. Lehetséges. - És ebben a pillanatban kinyílt a szoba ajtaja, és Áron lépett be rajta, kezében egy borítékkal.
- Megvan az eredmény - adta oda Márknak a borítékot.
- Ha negatív, akkor tovább élheted az életed úgy, ahogyan eddig is. De ha pozitív...akkor már semmi sem lesz ugyanolyan. - Ezzel egyetlen mozdulattal feltépte a borítékot.

10. fejezet

Néhány másodpercig hezitáltam, aztán kicsit közelebb húzódtam hozzá, várva a reakcióját. Pillanatokkal később egyszerre estünk egymásnak. Bár ha jobban belegondolok, erre nem mondhatjuk azt, hogy egymásnak estünk, hiszen az eddigiekkel ellentétben Márk most gyengéden csókolt meg.
Aztán egyre szenvedélyesebbé vált, én pedig lassan a hajába túrtam. Végül eltoltam magamtól, és a szemébe néztem.
- Jó kis figyelemelterelés - mondtam.
- De azért élvezted - vigyorodott el.
- Idióta - forgattam a szemem - szóval, kit kerülünk?
- Senkit - vonta meg a vállát.
- Persze, majd el is hiszem. Szóval? Azok után, hogy konkrétan a számban próbáltad elrejteni magad, megérdemlem, hogy legalább azzal tisztában legyek, ki az, akivel ennyire nem akarsz összefutni.
- Oké - sóhajtott fel - van....egy ismerősöm. Igazából semmi fontos..csak most nem volt kedvem beszélni vele. És ha ő egyszer elkezd csevegni...idefagytunk volna. Nem fázol? - hazudik. Túl gyorsan váltott témát.
- Nem, nem fázom. Viszont indulhatunk vissza, mert még a végén itt hagynak bennünket- indultam el, és úgy tettem, mintha bevettem volna a rizsáját a kamu ismerősről.

Amint visszaértünk, indultunk haza, mert Gábornak és Áronnak sürgős dolga akadt. Majdnem hangosan felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, mert alig vártam, hogy végre hazamenjek és lefeküdjek.

Vasárnap reggel hozzám képest hajnalban keltem, ugyanis már 9-kor ébren voltam. Úgy terveztem, hogy reggeli után visszafekszem az ágyba, és sorozatot nézek. Persze ez nem jött össze, ugyanis Áron közölte, hogy átmegy Márkékhoz, és nekem is mennem kell.
- Nekem? Miért?
- Márk annyit mondott, hogy vidd az irodalomcuccod és a pendriveot, amin a dolgozatotok van. Többet nem tudok.
Igazából nem értem, miért akar még mindig a projekttel foglalkozni, hiszen megmondtam, hogy már megcsináltam. Ennek ellenére egy hatalmas sóhajjal felálltam és bementem, hogy elkészüljek. Pontban 10-kor Márkék ajtaja előtt álltunk.
- Sziasztok - nyitott ajtót Gábor - Hanna, Márk a szobájában vár. Mi elmegyünk Áronnal, de hamarosan visszajövünk.
- Rendben - mondtam, és elindultam Márkhoz. Épp az ágyán ült, ölében a laptopjával.
- Szia - dobtam le a táskám a fotelba.
- Cső - köszönt, és abbahagyta, amit csinált- tudom, hogy azt mondtad kész vagy, de gondoltam azért segítek, ha kell még.
- Már csak nyomtatnom kell. Szóval majdnem kész.
- Oké, azt elintézhetjük itt is - állt fel.
Az apja irodájába mentünk le, mert csak ott tudunk nyomtatni. Azonban legnagyobb szerencsétlenségünkre a nyomtató bedöglött, és Márk próbálta kitalálni, hogy mi lehet a probléma, egyelőre sikertelenül.
- Talán a...- nem tudtam elmondani a véleményem, ugyanis a csengő félbeszakított - Hagyd csak, kinyitom.
- Köszi - mondta Márk felém se nézve.

Nem tudom mire számítottam, kit találok majd az ajtóban, de erre nem számítottam, az tuti.
- Ööö, szia - mondtam.
- Hali - lépett be a házba, és végigmért - Márk?
- Itt vagyok - jött ki Márk, de azt hiszem, ő sem számított Flórára - Mit keresel itt?
- Igazából hozzád jöttem. Beszélnünk kellene.
- Nincs miről. Jobb lenne, ha elmennél.
- Ugyan már - lépett beljebb- dumálhatnánk. Hármasban.
- Hármasban? - visszhangoztam, mert nem hittem a fülemnek.
- Ja, miért ne. Márk, hoznál egy kis vizet? Megszomjaztam az úton.
- Pillanat - mondta, és magunkra hagyott minket. Csodás.
- Nagyon jól figyelj rám - lépett közelebb hozzám Flóra - Ő az enyém. Az volt, és az is marad, akárhogy is próbálkozol.
- Mi? Én nem...
- Nem kell a duma arról, hogy te semmit nem akarsz tőle, és hasonlók - egyre közelített hozzám - egy hülye ribanc vagy, akit móresre kellene tanítani. Tudod mit? Majd én megteszem - mondta egyenesen az arcomba bámulva.
Minden olyan gyorsan történt....a döbbenettől alig tudtam mozdulni, így csigalassúsággal kezdtem hátrálni, de már késő volt. Flóra felemelte a jobb kezét, a körmei természetellenesen vastagok és nagyok voltak. Olyan volt...mintha karmai lennének. Egyetlen gyors mozdulattal a karomba vájt, felszakítva a bőrömet. Fájdalom hasított a karomba, és valami különös kábultság lett úrrá rajtam, és összeestem. Márk visszatért a konyhából, és hallottam, ahogy elejti a poharat, ami a padlóra érve apró darabokra törik.
- Mi a franc történt? - rohant oda hozzám, letérdelt, és felemelte a sebesült karomat. - A kurva életbe, Flóra! Mit képzeltél? Elment az eszed? - Márk ordított, és a hangjában egyszerre volt düh és kétségbeesés is.
A szemhéjam lassan lecsukódott, de hallottam, ahogy nyílik az ajtó, és Áron azt kérdezi, mi történt.
- Nem változhat át - szólt kétségbeesetten Márk.
Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam, mielőtt elnyelt volna a sötétség.

9. fejezet

Este még gyorsan befejeztem a projektet, és hamar elaludtam, mert nem volt kedvem a történteken rágódni, és ha ébren vagyok, más sem jár az eszemben.

Másnap mindent elmeséltem Lillának.

- Hű, ez...forró - kacsintott rám nevetve.

- Jól van már - dobtam hozzá egy párnát - Mi van a te fiúddal?

- Egy cukorfalat - vigyorodott el - de nem a nyálas értelemben. - És most Lillán volt a sor, hogy beszámoljon a tegnap délutánjáról. Elmondása szerint Adrián újabb randira hívta, így holnap délután is találkoznak majd. Egyébként a fiú végzős, de nem a mi sulinkba jár, szóval még várnom kell, mire megismerhetem.

Anyáék körülbelül 5 perccel Lilla távozása után érkeztek meg. Miután minden cuccot behoztak a kocsiból, elmeséltek az utazás lerövidített változatát, majd végre megtudtam, mi a ma esti programunk. Jobb lett volna, ha leülök.

- Vacsorázni megyünk. Gáborékkal. - Vagyis Márkékkal. Csodálatos. Első döbbenetemben csak bámultam anyára, és igyekeztem feldolgozni az infót. Oké, nem nagy ügy, maximum 2 óra az egész, és megszabadulok tőle. Olyan távol ülök tőle, amennyire csak lehetséges, és rá sem nézek. 

Gyorsan üzentem Lillának, hogy jöjjön át. 

- Baj van ? - kérdezte, amikor bezártam a szobám ajtaját - Nemrég mentem el.

- Vacsorázni megyünk. Márkékkal - sóhajtottam.

- Hoppá - vigyorodott el- Akkor találnunk kell neked valami szexi ruhát - mondta, majd a szekrényemhez lépett, és kivette azt, amiben Zsófi buliján voltam.

- A régi szép emlékek - kacsintott rám.

- Eszedbe se jusson, nem fogom felvenni.

- Jaj már, Hanna....Akkor mit szólsz ehhez? - emelt ki egy gyönyörű piszkosfehér darabot. 

- Ez lesz az - mondom, és felemelem - Mi legyen a hajammal?

- Hmm...mit szólsz egy kontyhoz? Megcsinálom neked.

- Köszi - mosolyodtam el - várjunk....ez nem egy randi, ugye, tudod? Csak egy vacsora a családdal. Nem kell tökéletesnek lennem.

- Mondhatsz, amit akarsz, akkor is ki kell csípned magad. Mert a kapcsolatod Márkkal sok helyre sorolható, de hogy nem a 'család' kifejezéshez az tuti. Szóval vedd fel a ruhát, és hadd csináljam meg a hajad. 

Nem voltam kötekedős kedvemben, így gyorsan átöltöztem, és megvártam, amíg Lilla megcsinálja a hajam, majd a sminkem. Fél hétre készen voltunk.

- Mikor indulunk? - kérdeztem anyát.

- Hm, valaki nagyon csinos - dicsért meg - egyébként mindjárt.

- Akkor én megyek is. Jó szórakozást - ölelt meg Lilla, majd rám kacsintott.

- Persze, meglesz - forgattam a szemem, mire barátnőm csak felnevetett.

Fél órával később léptünk be az étterem ajtaján. Az asztalunk 10 személyes volt, 2 oldalon 3, és 2 oldalon 2 székkel. A kicsik hamar helyet szereztek maguknak, az egyik 3 fős oldalon. A másik két oldalra a szülők ültek, így nekünk maradt a másik 3 székes oldal. Nem hiszem el! Zsófi nem tudott eljönni, így kénytelen leszek Márk mellé ülni. Oké, letelepedhetnék úgy, hogy maradjon közöttünk egy szék, de az feltűnne a többieknek, és azt semmiképp nem akartam. 

Végül a középső széket választottam, Márk pedig a bal oldalamon foglalt helyet.  És elkezdődött a szokásos szituáció, amikor vacsorázunk. A felnőttek egymással beszélnek, a kicsik úgyszintén, én pedig általában Márkkal és Zsófival. Viszont most csak az egyikük van itt, ráadásul az, amelyiket minden erőmmel kerülni próbáltam, így inkább a hallgatás mellett döntöttem, és a szalvétámmal szórakoztam. Körülbelül 5 perc telt el így, amikor megéreztem valamit a térdem fölött. Márk keze! Először nem mozdult, majd lassan feljebb húzta a kezét. Ez most szórakozik velem? Nem nézett rám, de láttam rajta, hogy próbálja elfojtani a mosolygást. Még feljebb haladt, már a ruhám szegélye alatt járt, amikor megállt. Ne kérdezzétek, miért nem löktem el magamtól, mert fogalmam sincs, de egyszerűen nem voltam rá képes. Amikor apró köröket kezdett rajzolni az egyik ujjával, be kellett harapnom az ajkam, hogy ne sóhajtsak fel.

Amikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, és el akartam lökni a kezét, megérkezett a pincér, így maga Márk hagyta abba amit eddig csinált. Továbbra sem szóltunk egymáshoz, a többiek viszont még tele szájjal is beszélgettek, szóval még kínosabb volt a csend. 

30 perccel később elegem lett az egészből, így közöltem a családdal, hogy levegőznöm kell, mire megkaptam, hogy túl veszélyes sötétedéskor egyedül sétálnom. Ja, mintha még nem csináltam volna ilyet. Végül Márk anyja volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy Márk majd elkísér. Itt jött volna az a rész, amikor azt válaszolom, hogy nem kell fáradnia, inkább nem megyek sehová, de Márk, mintha csak erre a pillanatra várt volna, azonnal felállt. Gondolom ő is alig várta, hogy végre kiszabadulhasson egy kicsit. Így hát kettesben indultunk ki az étteremből.

A levegő már rég lehűlt, viszont egyáltalán nem fáztam. Márkkal lassan sétáltunk el az étteremtől, viszont még továbbra is szó nélkül. A fenébe is, megőrjít ez a csend! Úgy éreztem, muszáj mondanom valamit, így gyors témakeresésbe kezdtem, de Márk gyorsabb volt:

- Befejeztet a projektet? - kérdezte rám sem nézve. A tegnapi tanulásunk említésére eszembe jutott, mi történt (illetve, majdnem történt) köztünk. Hirtelen különös bizsergést éreztem, amikor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha most megcsókolna. Épp sikerült visszatérnem a valóságba, és válaszolni akartam, amikor....

-Basszus! - Márk megragadta a karomat, és behúzott egy sarokba. Éppen egy kisbolt mellett mentünk el, így most annak a falához préselődtem, pontosabban az előttem álló fiú nyomott neki.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Semmi - mondta, de közben az utcát figyelte.

- Kerülünk valakit? - Végre újra rám nézett, de nem mondott semmit. Tekintetem akaratlanul is az ajkára tévedt, és amikor a szemébe néztem, láttam, hogy ő is a számat bámulja. Szótlanul álltunk egymással szemben, miközben a szája alig néhány centiméterre volt az enyémtől.

8. fejezet

Szerdán és csütörtökön semmi lényeges nem történt, Flórát egyszer sem láttam, amit egyáltalán nem bántam. Gondolom Márkot sem akarja látni többé, így az osztályunk környékén sem járt. És az a legrosszabb, hogy tisztában vagyok vele, miattam ment tönkre a kapcsolatuk, még sincs egy fikarcnyi bűntudatom sem.
- Mehetünk? - kérdezte Márk pénteken utolsó óra után.
- Aha, egy perc - mondtam, majd elbúcsúztam Lillától, és beszálltam az autójába. Minél hamarabb elkezdjük a tanulást, annál hamarabb szabadulhatok tőle, így már most hozzánk megyünk.
- Sziasztok - köszönt anya, amikor hazaértünk. Gyors ebéd, és már a szobámban is voltunk, ötletek nélkül.
- Szóval. Először is fel kell sorolnunk a színeket...-kezdtem, amikor anya szólt.
- Igen? - mentem ki a szobámból.
- Indulunk. Holnap délután jövünk. - Adott puszit a fejemre.
- Ilyen hamar? Nem úgy volt, hogy csak vasárnap?
- Igen, de közbe jött nekik valami vasárnapra. És egyébként is, szombatra programunk van.
- Programunk? Mi?
- Hamarosan megtudod - mosolygott rám. Közben Dóri és Áron is elkészültek, így tőlük is elbúcsúztam.
- Szia, Márk - köszönt anya, amikor megláttam mögöttem a fiút.
- Sziasztok - mondta, és megállt mögöttem. Szorosan mögöttem.
Miután anyuék elmentek, nekiláttunk a feladatnak. Délután fél hatra kiszívott aggyal ültünk az ágyamon, körülöttünk a laptopom, nyitott irodalomkönyv, valamint az Ember tragédiája.
- Nem vagy éhes? - kérdeztem, miután harmadjára is megkordult a gyomrom.
- De, egy kicsit - válaszolta. Lefogadom, hogy legalább olyan éhes volt, mint én.
- Csinálok valami kaját - mondtam, és felálltam - mit kérsz?
- Amit te - állt fel ő is - segítek.
Szótlanul mentünk ki a konyhába. Megálltam a hűtő előtt, és igyekeztem valami normálisat találni, amit el is tudok készíteni,
- Mit szólsz a hotdoghoz?
- Tökéletes - felete halvány mosollyal.
Előhalásztam egy lábast, megtöltöttem vízzel, és a tűzhelyhez léptem. Márk közvetlenül mellém állt, fel kellett emelnem a fejém, hogy lássam az arcát.
- Mit segítsek? - kérdezte.
- Van pár kifli a spájzban. Idehozhatod őket - néztem rá. Pillantásom akartlanul is a szájára tévedt. Talán Lillának mégis igaza van a csókolózással kapcsolatos vágyamat illetően.
20 perccel és pár hot-doggal később a mosogatóba tettem a tányérokat. Amikor megfordultam, Márkkal találtam szemben magam. Pár pillanatig csak figyeltük egymást, majd közelebb hajolt, és vadul megcsókolt. Egyik keze a derekamon pihent, míg a másikkal a hajamba túrt. Én átkaroltam a nyakát, és még közelebb húztam magamhoz. A csók...leírhatatlan volt. Ugyanazt a vágyat éreztem az érintésében, ami bennem is volt.
Márk keze elindult lefelé, és a fenekemen keresztül a combomra tette mindkét kezét, majd felemelt, és a konyhapultra tett. Ő a lábaim közé lépett, és úgy folytattuk a csókolózást. Tippem sincs, mennyi idő telhetett el, amikor felemelte a lábaimat, és a dereka köré kulcsolta. Lassan elindultunk a szobám felé, és csodával határos módon mindenféle baleset nélkül sikerült bejutnunk. Leültetett az ágyam közepére, majd rám mászott. Egyre lejjebb haladt, a nyakamat kezdte csókolgatni, keze pedig a pólóm alá tévedt. Eközben én sem voltam tétlen, lehúztam róla a pólóját és a földre dobtam. Amikor az én pólóm is lekerült, a fejemben megszólalt a vészcsengő, hogy nem kellene mégegyszer ugyanazt a hibát elkövetnem, de hiába akartam eltolni magamtól, a kezem nem engedelmeskedett, így tovább csókolóztunk.
Hirtelen valami zaj csapta meg a fülemet, és beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, hogy a telefonom az. Márk lassan leszállt rólam, én pedig a pólómért nyúltam. Gyorsan magamra kaptam, és felvettem a telefonom.
- Igen? - szóltam bele, és próbáltam nem zihálni.
- Minden oké, Hanna? - szólt bele anya, kicsit aggódó hangon.
- Persze, csak fáradt vagyok - feleltem - baj van?
- Nem, csak tudni akartam, rendben vagy-e.
- Igen, jól vagyok - mondtam, és Márk felé néztem, aki felöltözve ült az ágyamon, háttal nekem - csak fárasztó a házi.
- Értem. Akkor hagylak tanulni, kicsim. Holnap találkozunk.
- Szia - köszöntem el gyorsan.
Márk felállt, és odajött hozzám.
- Én...bocs, elvesztettem a fejem.
- Nem kell bocsánatot kérned. Az én hibám is.
- Akkor....jobb ha megyek. Már majdnem kész vagyunk, szóval...
- Hagyd csak, befejezem - vágtam a szavába.
- Biztos?
- Biztos.
Kikísértem, és amint bezártam mögötte az ajtót, egy elég fura érzés költözött belém. Miért veszítem el ennyire a fejem, ha megcsókol? Biztos vagyok benne, hogy ha anya nem hív, akkor megint lefekszem vele.

7. fejezet

Márk elég későig maradt nálunk, így anya meghívta vacsorára. Először nem akarta elfogadni, de Áronnal addig győzködték, amíg bele nem ment. Nem beszéltem túl sokat a vacsora alatt, leginkább csak hallgattam, és turkáltam a tányéromon lévő ételt. Nem igazán érdekelt a beszélgetés, amíg Márk magánéletére nem terelődött a szó.
- És, Márk, hogy vagy a lányokkal? Van barátnőd? - kérdezte anya, én meg igyekeztem nem feltűnősködni.
- Nincs - felelte, és egy pillanatra rám nézett.
- Mi történt azzal a lánnyal? Hogy is hívták....Flóra? - kapcsolódott be Áron is.
- Szakítottunk - mondta Márk, én meg éreztem, hogy kezdek elvörösödni.
- Khm. Én befejeztem - mondtam, és felálltam az asztaltól, majd elindultam a tányérommal a konyhába.
- Azt hiszem, nekem is elég volt - pattant fel Márk, és utánam sietett. Egy szó nélkül vettem el az ő tányérját is, és a mosogatóba tettem. Egyikünk sem szólt semmit, visszamentünk az ebédlőbe.

Másnap irodalmon Takács (az irodalomtanár) közölte, hogy következő keddre egy projektet kell készítenünk Az ember tragédiájából, párokban. És mivel névsor szerint haladtunk, így természetesen megint kit kaptam párnak? Na vajon kit? Márkot, ki mást. Mivel egyikünk sem akar suli mellett foglalkozni ezzel, így megbeszéltük, hogy pénteken átjön hozzánk. Alig várom...

Hazaérve anya közölte, hogy pénteken mennek Debrecenbe az egyik barátnőjéhez. Hála Istennek nekem nem muszáj mennem, csak ha akarok. Természetesen eszem ágában sincs egy egész hétvégén keresztül jópofizni. A nőnek van egy velem egyidős lánya, de ki nem állhatom a csajt, szóval kerülöm a találkozást, ahogy csak lehet.
Délután nagyjából megtanultam mindent, aztán átmentem Lilláékhoz. Kivételesen csend volt, mert Gergő nem volt otthon, így nem veszekedtek.
- Nincs kedved sétálni menni? - kérdezte.
- Menjünk - mosolyogtam - végre meleg van - utálom a hideget, így mindig felüdülést jelent a tavasz.
- Emlékszel arra a fiúra, akivel múlthéten futottunk össze? - kérdezte Lilla.
- Azt a tekintet, amivel téged nézett, elég nehéz elfelejteni - nevettem. És tényleg így volt, pár napja a bevásárlóközpontban összefutottunk egy sráccal, többször is, és az egyik alkalommal elkérte Lilla számát.
- Randira hívott - bökte ki Lilla.
- Komolyan? - Ujjongtam.
- Aha - mosolygott - moziba megyünk pénteken.
- Ah! - horkantam fel, mert eszembe jutott a péntek.
- Most mi van? Nem örülsz?
- Persze, hogy örülök, Lilla, csak...reméltem, hogy Norbival átjöttök hozzánk pénteken, hogy együtt csináljuk a projektet. De örülök, hogy randid lesz - mondtam és a csípőmmel meglöktem őt.
- Sajnálom..de nem hiszem, hogy annyira rossz lesz a pénteked. Végülis Márkkal leszel - vigyorgott.
- Épp ez a baj. Anyáék nem lesznek itthon, szóval teljesen egyedül leszünk. Órákon keresztül, és....
- És te félsz, hogy nem tudod visszafogni magad, és lesmárolod - fejezte be helyettem Lilla, bár egyáltalán nem ezt akartam mondani.
- Mi? Nem! Vagyis..nem tudom, oké? Csak utálok kettesben lenni vele. Kínos.
- Aha - mosolygott.
- Szerintem fejezzük be ezt a beszélgetést. Beszéljünk inkább.......a fiúdról.
- Nem a fiúm.
- De az lesz - vigyorogtam rá. Még sétáltunk egy kicsit, majd hazamentünk.