22. fejezet

Sziasztok! Tudom hogy későn hoztam, de itt a fejezet. Remélem tetszik <3 :)

Úgy éreztem, forog velem a világ. Ilyen nincs.
- Nem csak akkor válhatsz luxenné, ha méreg jut a szervezetedbe. Nem véletlenül nem gyógyítunk embereket. Ettől is átváltozhatsz, és a te esetedben nem kis mértékűről van szó. Teljesen biztos, hogy most már te is luxen vagy. - Csak bámultam a takarómat, és ezer gondolat futott át az agyamon. Más lettem. Nem vagyok többé ember. Márkra néztem, aki viszonozta a pillantásomat. Úgy éreztem, hogy beszélnem kell vele, méghozzá most azonnal.
- Beszélhetnék egy kicsit Márkkal? - kérdeztem körbenézve a többieken. Szerintem nem erre a reakcióra számítottak, de mindenki elhagyta a szobámat. Lerúgtam a takarómat és kimásztam az ágyból. Márk azonnal felállt.
- Ne kelj fel - fogta meg a karom.
- Jól vagyok. Tényleg - mosolyogtam rá halványan. Mindketten hallgattunk, miközben Márk az arcomat fürkészte.
- Sajnálom - mondta végül.
- Mit? - Néztem rá értetlenül.
- Átváltoztattalak. Mostantól soha nem lesz ugyanolyan az életed. Sajnálom, Hanna.
- Mi? Megmentettél, Márk. Az, hogy átváltoztam, eltörpül amellett, hogy megmentettél. Ha te nem lennél, most én sem állnék itt. - néztem mélyen a szemébe, majd kis hezitálás után szorosan átöleltem. Márk viszonozta az ölelést, és az állát a fejemre támasztotta.
- Egyébként pedig - néztem fel rá - nem lehet olyan rossz luxennek lenni. Kifejezetten jól érzem magam - mosolyogtam rá, mire ő is megvillantott egy halvány mosolyt.
- Akkor nem haragszol? - kérdezte újra elkomorodva.
- Dehogy haragszom - válaszoltam - eszedbe ne jusson mégegyszer, hogy hibáztatlak ezért. Megmentettél, és ezért soha nem lehetek elég hálás neked.
Ezek után megkértem mindenkit, hogy egy kicsit hagyjanak magamra. Tudom, hogy most beszélnünk kellene, de először magamban kell helyre raknom a dolgokat. Hogy örülök-e ennek az egésznek? Természetesen nem. Igazából fogalmam sincs, mit gondoljak. Nem akartam ezt, de már nem lehet visszacsinálni. Akaratlanul is egy könnycsepp gördült le az arcomon, de azonnal letöröltem. Inkább örülnöm kellene, hogy életben vagyok, nem pedig sírnom. Biztos vagyok benne, hogy emberek tízezrei vágynak a képességeimre.
- Hogy vagy? - jött be anya. A szeme vörös volt a sírástól.
- Jól - mosolyogtam rá. Eldöntöttem, hogy pozitívan kezelem a dolgot.
- Biztos? Nem fáj semmid? Nem vagy rosszul?
- Nem, tényleg semmi bajom. Tulajdonképpen jobban érzem magam, mint előtte. - És ez igaz is volt. Nem mondom, hogy majd kicsattantam az erőtől, de éreztem, hogy többre vagyok képes.
- Hanna..mit gondolsz? Erről az egészről? - ült le mellém az ágyamra. A takarómat kezdtem piszkálni.
- Igazából nem tudom. Annyira nem lehet vészes, nem igaz? Erősebb lettem. Ez azért nem hátrány.
- Egészen pontosan mennyit tudsz a luxenekről?
- Erősebbek mint mi. Vagyis, mint az emberek. És tudok néhány képességről...a gyorsaságról, a gyógyításról, és a méregről. És talán néhány érzékszervük élesebb mint az embereké.
- Igen, minden luxennek más, ez teljesen véletlenszerű. Ez minden, amiről tudsz?
- Igen, ez minden.
- Hanna...rengeteget kell még tanulnod, és nem lesz egyszerű. Sem fizikailag, sem lelkileg. Amint vége az iskolának, Márkkal vidékre mentek. Ő fog kiképezni.
- Kiképezni? Mi ez, katonai szövetség?
- Nem, Hanna, nem az, de fogalmad sincs, mi vár rád. Senki, ismétlem, senki sem tudhatja meg, hogy mi történt veled. Luxen vagy, más luxenek is érzik ezt. De nem beszélhetsz nekik semmiről, világos? Arról főleg nem, hogy ki vagy, vagy hogy hogyan változtál át.
- Én is érzem, ha egy másik luxen van a közelemben?
- Igen, érzed.
- És honnan tudsz te ennyit?
- Ezt is meg fogod tudni. Ha felkészültél.
- Ha felkészültem? Én tökéletesen fel vagyok készülve - ezen mi olyan nagy dolog? Lefogadom, hogy Áron mesélte el neki. Erre miért kell felkészülnöm?
- Azt te csak hiszed. Pihenj, és nagyon vigyázz magadra. A suliban mindig maradj Márk közelében, rendben?
- Igen - forgattam a szemem. Titkolnak előlem valamit, ebben egészen biztos vagyok.