25. fejezet

A diri (bocsánat, igazgatónő) tényleg beleegyezett, hogy hamarabb befejezzük ezt a tanévet. Sőt, másnap még meg is látogatott, hogy biztosítson róla, mindenben támogat. Na, ezt sem gondoltam volna.
Mindenesetre az elmúlt héten a főbb tantárgyakból magoltam, ugyanis év végi témazárót kellett írnunk. Csodás.
- Hová is megyünk egészen pontosan? - kérdeztem Áront, miközben behúztam a bőröndöm cipzárját.
- Szegedtől néhány kilométerre van egy nyaralónk. A 3 kilométeres körzetben nem él senki, így nem fognak zavarni titeket.
- Értem. De miért pont Márk jön velem?
- Mert...Gábornak és nekem muszáj itt maradnunk. Nem mehetünk. Baj, hogy Márkkal kell menned?
- Nem, csak kicsit fura, hogy csak így elengedtek. Mindketten kiskorúak vagyunk.
- Tudom, de nincs választásunk. Egyébként pedig bízunk bennetek. Remélem nem hiába. - nézett rám szigorúan.
- Nem, dehogy.
- Remek. - adott egy puszit a fejemre, és kiment.

Reggel elbúcsúztunk mindenkitől. Márk családjától, anyáéktól, Lillától, Adriántól..mindenkitől, aki számított, és aki tudta, hova megyünk. Legalább hatszor hallgattuk végig ugyanazt a tanácsözönt. Mit csináljunk, mit ne csináljunk. Végül 10 körül indultunk el, Márk vezetett. Az út nagy részében mindketten hallgattunk, és a rádió volt bekapcsolva. Nagyjából félúton lehettünk Budapest és Szeged között, amikor éles fájdalom hasított az ujjaimba.
- Áú - nyögtem fel. Az elmúlt napokban semmi bajom nem volt. Réka azt mondta, vizsgálja az átalakult luxenek képességeinek kialakulását, így még mindig nem tudjuk, rossz-e, hogy nekem máris elkezdődött.
- Megint? - pillantott rám Márk.
- Igen - motyogtam összeszorított fogakkal.
- Álljak meg?
- Nem kell - vettem mély levegőt - mindjárt elmúlik.
- Biztos?
- Igen - fújtam ki hosszan a levegőt. - Elmúlt - sóhajtottam.

Kora délután érkeztünk meg a házba. Házba? Inkább palotába. Áronék tuti rengeteg pénzt öltek bele...modern stílusú volt és hatalmas. Hátul parkosított kerttel, és....medencével! Kezdem azt hinni, hogy megnyertem a főnyereményt. Másfél hónappal hamarabb fejeztem be a sulit, ez a ház, és még Márk is...mondjuk utóbbival fogalmam sincs, hogy állunk, de legalább itt van.
- Íme a kiképzőtáborod - mosolygott rám Márk, amikor kiszálltunk.
- Jobbat elképzelni sem tudnék - mosolyogtam vissza. Kiszedtük a csomagokat, és elindultam a bőröndömmel, de Márk kikapta a kezemből.
- Majd én viszem.
- Már én is luxen vagyok, emlékszel? - vigyorogtam rá. - Elbírom.
- Attól, hogy luxen vagy, még lehetek úriember - vette el újra a cuccomat.
- Úriember? - nevettem fel.
- Az - kacsintott rám, és elindult a házba. Megfogtam egy kisebb csomagot, és utána indultam. A házba belépve egyszerűen elakadt a lélegzetem. Gyönyörű volt. Az előszobából a nappaliba jutottunk. A nappali mellett volt a konyha és az ebédlő, amik nem voltak fallal elválasztva. Az ajtótól jobbra egy lépcső vezetett fel a felső szintre, ahol gondolom a szobák vannak.
- Ez....elképesztő - néztem körbe.
- Tudom. Imádom ezt a helyet. Mindjárt megmutatom a szobádat, csak behozom a többi cuccott. - Persze, hogy nem volt elég egy bőrönd. Hiszen azt sem tudom mennyi időre jöttünk! Márk után indultam, és ezúttal nem hagytam, hogy ő cipelje be helyettem. Lehet, hogy az elmúlt egy hónapban egyik képességem sem fejlődött ki (teljesen), de erősebb lettem, az biztos. Egyáltalán nem okozott gondot a bőröndöm becipelése, sőt, igazából pehelykönnyűnek éreztem. Amikor minden csomag a házban volt, Márk beállt a garázsba a kocsival, majd megmutatta a szobámat. Közvetlenül az övével szemben. Hát, ez érdekes lesz.
Egyébként a szobám is gyönyörű volt, de saját fürdőszoba nélkül. Ami azt jelenti, hogy Márkkal kell egy fürdőszobán osztoznom.
Elrendeztem a cuccaimat, kipakoltam a bőröndből, és hasonlók. Amikor végeztem, fáradtan rogytam le az ágyamra, és megkordult a gyomrom.
- Szeretnél enni? - kérdezte Márk, az ajtómban állva. Észre sem vettem, hogy bejött.
- Farkas éhes vagyok - álltam fel.
- Hallom - nevetett fel.
- Hé! Alig lehetett hallani.
- Mondd ezt egy luxenfülnek - mutatott a sajátjára.
- Akkor...a füled a legfejlettebb érzékszerved? - oké, ez elég hülyén hangzott.
- Igen - mosolyodott el. - Mehetünk?
- Persze - indultam el mellette - és mit eszünk?
- Gabonapelyhet. Jelenleg ez minden, amivel szolgálhatok.
- Te vagy az év mesterszakácsa.
- Ne is mondd. Már nem férnek el a kitüntetéseim - vigyorgott, miközben elővette a tejet és a gabonapelyhet, amiket otthonról hoztunk. Elővettem két tálat, és elkészítettük ezt a borzasztóan laktató ebédet, már ha lehet egy délután 4 órai étkezést ebédnek nevezni. Végül leültünk egymással szemben, és épp hogy csak elkezdtem enni, amikor a kanál kiesett a kezemből, és megint jött a fájdalom. De ezúttal a bal ujjaim is le akartak szakadni a helyükről.