30. fejezet

Jézus, hol kezdjem. Elképesztően hosszú és nehéz volt ez az egy év, hogy mik történtek velem azt inkább nem sorolom, mert egyrészt nem hiszem hogy bárkit érdekel, másrészt pedig főleg magánéleti dolgokról van szó. A lényeg, hogy emiatt nem tudtam az írásra koncentrálni, és el is hanyagoltam a blogot, de most megint itt vagyok, és hozom az utolsó részeket. Még mindig nem fejeztem be teljesen, és még mindig nem tudom mennyit fogok tudni kihozni a történetből, vagy hogy van e még egyáltalán valaki, akit érdekel az egész sztori. Ha van ilyen, akkor nagyon szépen köszönöm neki a türelmet, hiszen már tényleg nagyon hosszú ideje váratlak titeket. De nem is beszélek többet, íme az új fejezet! :D

Szándékosan figyelmen kívül hagytam a kérését, és eszemben sem volt kihozni a törölközőmet a szobájából. Összeszedtem magam, és lesétáltam a nappaliba.
- Mi a következő? - kérdeztem, és a karomat összefontam a mellkasomon.
- Mivel átváltoztatott luxen vagy, a fénnyel nem tudsz bánni. Így hátravan még a gyorsaság, és az érzékszerved, de az utóbbi majd magától jelentkezik. Szóval a gyorsaság.
- Várj, már csak két dolog van hátra? Akkor mire fel ez a nagy hűhó?
- Ez a fizikai kiképzés. Aztán.. - itt Márk sóhajtott egy hatalmasat - majd megtudod.
- Most akarom tudni.
- Mondom, majd megtudod. Egyáltalán nem vagy felkészülve, és..
- Miért ismételgeti ezt mindenki? - emeltem fel kissé a hangom. - Később megtudod, Hanna. Nem vagy még felkészülve. Azok után, hogy luxen lettem, mindenre fel vagyok készülve.
- De erre nem! Ha ez az egész kitudódik, olyan dolgokkal kell majd szembenézned, amit lelkileg nagyon nehéz lesz elviselned! Te jó ég, semmit sem tudsz, szóval hagyd, hogy előbb felkészítselek, és aztán majd megtudsz mindent!
- Egyszerűen..egyszerűen nem értem. Mi lehet ekkora nagy dolog?
- Igazából még nem egészen biztos hogy valóra válik az, amire számítunk. De igazából..szinte teljesen biztos. Hagyjuk ezt, Hanna. Szóval a gyorsaságot a kertben fogjuk gyakorolni. Gyere.
Hatalmas sóhajjal utána indultam.
- Tényleg itt akarod csinálni? - kérdeztem a kertbe kilépve, mert bár nem volt rekkenő hőség, biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül izzadni fogunk, mint a ló.
- Hacsak nem akarsz a falnak menni...
- Oké, értem. Mit csináljak?
- Állj ide- mutatott maga mellé. - És most nézd hogyan csinálom. - Ezzel eltűnt, és a következő pillanatban méterekkel odébb tűnt fel.
- Oké, ebből nem láttam semmit. Inkább magyarázd el.
- A lényeg, hogy koncentrálj. Képzeld el, ahogy egyik pillanatban még itt vagy, a másikban meg már ott.
- Mégis hogyan, ha fogalmam sincs hogy az milyen?
- Te jó ég Hanna - csóválta meg a fejét, és mögém lépett. Kezét a derekamra tette, és csak annyit vettem észre, hogy a következő pillanatban már a kert másik végében álltunk. - Mostmár tudod milyen. Ugyanúgy kell csinálnod, mintha futnál. Csak ne félj használni az erődet.
- Rendben - motyogtam, és elkezdtem futni. Azonban ez szó szerint futás volt, emberi tempóban.
- Nem adsz bele mindent - jött mellém Márk.
- De igen!
- Nem, Hanna. Félsz, hogy nem tudsz megállni, és összetöröd magad. Először csak egy kicsikét menj gyorsabban, így könnyen meg tudsz állni.
Ezután megmutatta, én pedig próbáltam utánozni, kisebb-nagyobb sikerrel.
Este hét körül hagytuk abba, de már mindketten teljesen izzadtak voltunk. Gyors zuhany után fáradtan dőltem az ágyba. Méghogy a luxenek nem fáradnak....

***

- Ne! - Riadok fel hajnalban. Sírás és sikítás. És még több sírás. Hallom, hogy valaki azt kiáltja, hogy hozzanak még vizet. Valaki a mentőket hívja. Valaki egy lány nevet ordít. Amint rájövök mi történt, azonnal kipattanok az ágyból, és átrohanok a Márk szobájába, ám legnagyobb meglepetésemre ő nincs sehol. Lerohanok a nappaliba, de semmi. A sírás egyre hangosabb, tűzoltók sehol. Meg kell mentenem őket.