32. fejezet

- Szóval velem akarsz lenni?
- Nem tudom.
- Nem tudod? Viccelsz velem? Olyan nincs hogy nem tudod.
- Ez..bonyolult, Hanna.
- Dehogy bonyolult! Vagy szeretsz, vagy nem. Ezen nincs mit túlbonyolítani.
- Ha ebbe most belemegyünk, neked lesz rosszabb.
- Semmi sem rosszabb annál, minthogy kétségek között hagyj.
- Oké. Akkor elmondom. Igen, veled akarok lenni, jobban akarom ezt, mint bármi mást. De nem tehetjük. Nem lehet, érted? Ha összejönnénk...azért nagyon nagy árat kellene fizetnünk. Vagyis inkább csak nekem, és a családomnak. Sajnálom, de nem hagyhatom, hogy bajuk essen.
- Bajuk? Mégis mi bajuk lehetne? - nevettem el magam, mert csak arra tudtam gondolni, hogy Márk is ugyanazt szeretné, amit én.
- Mindent meg fogsz tudni. De én nem mondhatom el.
- Akkor mégis ki fogja elmondani? Ez a mi ügyünk.
- Jobb lett volna ha nem mondok semmit - rázta meg  fejét, és elfordította a fejét.
- Dehogyis. Nagyon is jól tetted hogy elmondtad. És tudod...önző vagyok. De a családod most nincs itt. Senki sincs itt, csak mi. - Miközben beszéltem, egyre közelebb húzódtam Márkhoz, míg már annyira közel álltam hozzá, hogy összesimult a mellkasunk. Időközben elindult a rádióban Demi Lovato Cool for the summer-je.
„Don't tell your mother
Kiss one another
Die for each other.”
Amikor a második sorhoz értünk, lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam. Márk azonnal a derekamra csúsztatta a kezét, és a konyhapultnak lökött. Szinte felfaltuk egymást, de még mielőtt bármi történhetett volna, Márk megszakította a csókot, de nem hagytam hogy megszólaljon.
- Csak amíg haza nem megyünk. Utána békén hagyjuk és elfelejtjük egymást. - Márk felemelte a fejét, majd sóhajtott egy hatalmasat. Aztán újra rám nézett, és mélyen megcsókolt.
- Ezt igennek veszem - vigyorogtam rá, majd folytattuk a smárolást. Végül a szobájában kötöttünk ki, az ágyon. Csak feküdtünk egymás mellett, a fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig a hajamat simogatta. Egész nap így voltunk, csókolóztunk, beszélgettünk. Délután sikerült lerángatnom a medencéhez, szóval végre azt is kipróbáltuk. Azt hiszem, mondhatom, hogy ez egy tökéletes nap volt. Nem tagadom, reménykedtem benne, hogy az éjszakát is..khm, együtt töltjük, de persze nekem köszönhetően ez nem jött össze. Ott rontottam el, hogy megtaláltam azt az üveg vodkát a szekrényben.
- Ohóóó, nézd már mit találtam - vittem be a nappaliba. Márk épp tévézett.
- Inni akarsz, szivi?
- Miért ne? - vontam meg a vállam. Alapból nem vagyok egy nagy piás, de most csábított a gondolat, hogy igyak.
- Akarsz játszani?
- Játszani? - nevetett fel Márk, és elvette az egyik üveget.
- Aha. Van egy csomó piás játék. Csak az a szar hogy ketten vagyunk.
- Én ezt nem tartom olyan rossznak - hajolt le és csókolt meg.
Végül felelsz vagy merszeztünk, és a végére elég...perverz kérdések jöttek fel, ami elég bizarr, tekintve, hogy együtt vagyunk. Együtt vagyunk. Olyan hihetetlen ezt kimondani...
- Egyedül is fel tudok menni - próbáltam magam kiszakítani Márk szorításából, de nem ment.
- Dehogy tudsz. Nem kellett volna hagynom hogy ennyit igyál.
- Alig ittam.
- Hogyne. Hol akarsz aludni?
- Ágyban. - feleltem kicsit durcásan.
- Akkor az enyémben - kapott az ölébe.
- Tegyél le - nevettem fel.
- Itt? - állt meg a szoba közepén.
- Tudod hogy értettem, na - nevettem. Lerakott az ágyra, majd befeküdt mellém, én pedig ismét a mellkasára hajtottam a fejem.
- Olyan puha mellkasod van - gondolkoztam hangosan. Ássatok el. - Ami fura, mert kurva izmos vagy..azt hittem keményebb. - Márk csak nevetett ezen. Én pedig inkább elsüllyednék.
- Aludj inkább - adott egy puszit a homlokomra.

31. fejezet

Kirohantam az udvarra, abban a reményben, hogy így majd meg tudom határozni a tűz pontos helyét, de sehol nem láttam füstöt. Azonban Márk a teraszon ült, és mereven nézett maga elé.
- Márk! - rohantam oda hozzá. - Segítenünk kell rajtuk!
- Mi? Mégis kiken?
- Nem tudom, de hallom őket, hallom ahogy sikítanak..-eredtek el a könnyeim.
- Máris? - döbbent le Márk, és végre felállt.
- Mit máris?
- Menjünk be.
- Nem! Segítenünk kell.
- De nem tudunk, Hanna! Ez...a füled. A hallásod a következő képességed. Akár kilométerekre is lehetnek, bármelyik irányban. Semmit sem tehetünk.
- Olyan nincs! Én..én ezt nem bírom..egyszerűen borzalmas. - Úgy éreztem, megszakad a szívem. Valahol egy lány épp most veszti életét, és én nem tehetek semmit. Márk megfogta a kezem, és lassan bevezetett a nappaliba. Leült a kanapéra, és engem is maga után húzott. Feltettem a lábaimat, és hozzábújtam Márkhoz.
- Tudom hogy rossz - kezdte simogatni a hajam. - De ki kell bírnod. Hamarosan elmúlik...- simogatott továbbra is, én pedig folyamatosan zokogtam, mert újabb hangokat hallottam. Valahol elgázoltak egy fiút, és valaki épp most halt meg egy kórházban. Csak rossz dolgokat hallottam, és a végén úgy éreztem, megőrülök. Márk végig magához szorított, és folyamatosan beszélt hozzám, de néha képtelen voltam rá figyelni.
Reggel a kanapén keltem fel, Márk vállán. Ő már fent volt, és az arcomat simogatta. Ezen meglepődtem, de különösebben nem foglalkoztam vele.
- Hogy vagy?
- Jobban. Már nem hallom őket. Hogy fogjuk kezelni ezt?
- Igazából erre nincs semmi módszer...egy idő után elmúlik, és csak akkor hallod ha szeretnéd. Ez mind jön majd ösztönösen, nem lehet tanítani. - Felsóhajtottam, majd megdörzsöltem a szemem.
- Csinálok reggelit - álltam fel.
- Segítek - jött utánam. Ő bekapcsolta a rádiót, én pedig előkerestem mindent, ami a gofrihoz szükséges, Márk pedig csendben segített. Azt hittem nem fog mondani semmit, amikor hirtelen megszólalt.
- Sajnálom amit a múltkor mondtam. Tudom, hogy nem így kellett volna viselkednem azok után ami történt...de mi nem lehetünk együtt. - Nem néztem rá, amikor megszólaltam, csak csendben kevertem tovább a tésztát.
- Miért nem?
- Bonyolult - támaszkodott háttal a konyhapultnak.
- Van időnk hogy elmagyarázd.
- De nem tehetem - dörzsölte meg az arcát. Itt már abbahagytam a kevergetést, és felé fordultam.
- Felhozod a témát, de nem mondasz semmit. Inkább akkor már maradj csendben. De könyörgöm Márk...olyan nincs hogy nem mondhatod el. Rajtam kívül nincs senki akinek több joga van megtudni, hogy miért nem akarsz velem lenni.
- Nem azt mondtam hogy nem akarok veled lenni, hanem azt, hogy nem lehetünk együtt.
- Szóval velem akarsz lenni? - akadtam meg a mondandója első felén.

30. fejezet

Jézus, hol kezdjem. Elképesztően hosszú és nehéz volt ez az egy év, hogy mik történtek velem azt inkább nem sorolom, mert egyrészt nem hiszem hogy bárkit érdekel, másrészt pedig főleg magánéleti dolgokról van szó. A lényeg, hogy emiatt nem tudtam az írásra koncentrálni, és el is hanyagoltam a blogot, de most megint itt vagyok, és hozom az utolsó részeket. Még mindig nem fejeztem be teljesen, és még mindig nem tudom mennyit fogok tudni kihozni a történetből, vagy hogy van e még egyáltalán valaki, akit érdekel az egész sztori. Ha van ilyen, akkor nagyon szépen köszönöm neki a türelmet, hiszen már tényleg nagyon hosszú ideje váratlak titeket. De nem is beszélek többet, íme az új fejezet! :D

Szándékosan figyelmen kívül hagytam a kérését, és eszemben sem volt kihozni a törölközőmet a szobájából. Összeszedtem magam, és lesétáltam a nappaliba.
- Mi a következő? - kérdeztem, és a karomat összefontam a mellkasomon.
- Mivel átváltoztatott luxen vagy, a fénnyel nem tudsz bánni. Így hátravan még a gyorsaság, és az érzékszerved, de az utóbbi majd magától jelentkezik. Szóval a gyorsaság.
- Várj, már csak két dolog van hátra? Akkor mire fel ez a nagy hűhó?
- Ez a fizikai kiképzés. Aztán.. - itt Márk sóhajtott egy hatalmasat - majd megtudod.
- Most akarom tudni.
- Mondom, majd megtudod. Egyáltalán nem vagy felkészülve, és..
- Miért ismételgeti ezt mindenki? - emeltem fel kissé a hangom. - Később megtudod, Hanna. Nem vagy még felkészülve. Azok után, hogy luxen lettem, mindenre fel vagyok készülve.
- De erre nem! Ha ez az egész kitudódik, olyan dolgokkal kell majd szembenézned, amit lelkileg nagyon nehéz lesz elviselned! Te jó ég, semmit sem tudsz, szóval hagyd, hogy előbb felkészítselek, és aztán majd megtudsz mindent!
- Egyszerűen..egyszerűen nem értem. Mi lehet ekkora nagy dolog?
- Igazából még nem egészen biztos hogy valóra válik az, amire számítunk. De igazából..szinte teljesen biztos. Hagyjuk ezt, Hanna. Szóval a gyorsaságot a kertben fogjuk gyakorolni. Gyere.
Hatalmas sóhajjal utána indultam.
- Tényleg itt akarod csinálni? - kérdeztem a kertbe kilépve, mert bár nem volt rekkenő hőség, biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül izzadni fogunk, mint a ló.
- Hacsak nem akarsz a falnak menni...
- Oké, értem. Mit csináljak?
- Állj ide- mutatott maga mellé. - És most nézd hogyan csinálom. - Ezzel eltűnt, és a következő pillanatban méterekkel odébb tűnt fel.
- Oké, ebből nem láttam semmit. Inkább magyarázd el.
- A lényeg, hogy koncentrálj. Képzeld el, ahogy egyik pillanatban még itt vagy, a másikban meg már ott.
- Mégis hogyan, ha fogalmam sincs hogy az milyen?
- Te jó ég Hanna - csóválta meg a fejét, és mögém lépett. Kezét a derekamra tette, és csak annyit vettem észre, hogy a következő pillanatban már a kert másik végében álltunk. - Mostmár tudod milyen. Ugyanúgy kell csinálnod, mintha futnál. Csak ne félj használni az erődet.
- Rendben - motyogtam, és elkezdtem futni. Azonban ez szó szerint futás volt, emberi tempóban.
- Nem adsz bele mindent - jött mellém Márk.
- De igen!
- Nem, Hanna. Félsz, hogy nem tudsz megállni, és összetöröd magad. Először csak egy kicsikét menj gyorsabban, így könnyen meg tudsz állni.
Ezután megmutatta, én pedig próbáltam utánozni, kisebb-nagyobb sikerrel.
Este hét körül hagytuk abba, de már mindketten teljesen izzadtak voltunk. Gyors zuhany után fáradtan dőltem az ágyba. Méghogy a luxenek nem fáradnak....

***

- Ne! - Riadok fel hajnalban. Sírás és sikítás. És még több sírás. Hallom, hogy valaki azt kiáltja, hogy hozzanak még vizet. Valaki a mentőket hívja. Valaki egy lány nevet ordít. Amint rájövök mi történt, azonnal kipattanok az ágyból, és átrohanok a Márk szobájába, ám legnagyobb meglepetésemre ő nincs sehol. Lerohanok a nappaliba, de semmi. A sírás egyre hangosabb, tűzoltók sehol. Meg kell mentenem őket.

Sziasztok!
Lehet picit elkéstem ezzel a bejegyzéssel, de mindig úgy gondoltam, hogy lesz időm és kedvem új részt hozni, de ez sosem jött össze. Nem fogom befejezetlenül hagyni a történetet, ez egészen biztos. Nyáron felkerülnek az utolsó részek, addig is (még több) türelmet szeretnék kérni tőletek. És köszönöm azoknak, akik még mindig itt vannak és olvassák a történetet. És nagyon sajnálom, hogy így elhanyagoltam a blogot, de ez sajnos most így alakult. Nyáron jelentkezem, addig is kitartást mindenkinek a sulihoz és a munkához! :) <3

29. fejezet

Márk lassan és mélyen csókolt. Azonnal felnyögtem, amint megéreztem a száját az enyémen. Akkor jöttem rá, hogy mennyire vágytam erre a csókra. A keze a csípőmön volt, és alig volt a testünknek olyan része, ami nem ért össze. A jobb keze felkúszott az arcomra, majd a hajamba túrt. Lassan elhúzódott, de előbb még beszívta az alsó ajkam. Ahogy rám nézett...látszott rajta a színtiszta vágy, és tudtam, hogy rajtam is ugyanez látszódik. Nagyot nyeltem, ő pedig lehajolt, és lassan, érzékien csókolgatni kezdte a nyakamat. Megragadtam a vállát, és akaratomon kívül sóhajok hagyták el a számat. Kívántam őt, és abban a percben nem érdekelt semmi, csak az, hogy mit csinál, és mit fog csinálni velem. Visszatért a számhoz, majd lassan elhúzott a faltól, és csókolózva a szobájába indultunk. Útközben levettem a pólóját, és a földre dobtam. Az ágyához mentünk, felemelt, majd ledobott rá. Én a hátamon feküdtem, ő pedig rajtam. A kezei lassan elkalandoztak, és megtalálták a törülköző csomóját. Lassan kibontotta, kihúzta alólam, és a földre dobta. Tovább csókolóztunk, és pár perc múlva már Márkon se volt ruha. Fogalmam sincs honnan szedte elő, de nála volt az óvszer, amit pár napja vettünk. Végighúzta a nyelvét a nyakamon, majd a fülembe súgott.
- Mondtam, hogy szükségünk lesz arra az óvszerre - hallottam a hangján, hogy mosolyog. Válaszként csak belemarkoltam a hátába.

Még épp csak világosodott, amikor felkeltem. Az éjjeliszekrényen található óra 3:49-et mutatott. Oldalra fordultam, hogy lássam Márkot, de nem volt sehol. Ez a tény sokkal nagyobb csalódottságot okozott, mint kellett volna.
Átmentem a szobámba, felöltöztem, és lementem a konyhába. Márk a bárszéken ült, előtte egy bögre kávé volt a pulton, arcát a kezébe temette. Azonnal rájöttem, hogy valami nem stimmel.
- Baj van? - álltam meg vele szemben, a pult másik oldalán. Felnézett rám, majd megrázta a fejét. De ez nem egy semmi-baj-sincs fejrázás volt, hanem egy hitetlenkedő, és fáradt fejrázás.
- Semmi. Minden. Ami fent történt, azt felejtsd el. Remélem élvezted, mert többé nem fog megtörténni - állt fel, és lazán elsétált. Én meg csak álltam ott, döbbenten, a sírás határán. Elbotorkáltam egy székhez és lerogytam rá. Ez így nincs rendben. Nem kellene így reagálnom, sőt egyáltalán semmit sem kellene éreznem. Mégis úgy érzem, hogy valamit elvesztettem.
Eszembe jutott, hogy...igen, eszembe jutott, hogy talán szerelmes vagyok Márkba, de nem. Vagyis...
Basszus.
A fenébe.
Bajban vagyok.
Szerelmes vagyok Márkba.
A felismerés úgy jött, mintha fejbevágtak volna. A szívem ezerrel kezdett verni, és úgy éreztem, forog velem a világ. Nagy nehezen feltápászkodtam, és felbotorkáltam az emeletre. Ki kell derítenem mi történt.
Amikor Márk ajtajához értem, hangokat hallottam. Gondolom épp telefonált valakivel.
- Nem, mert elegem van! - hallottam Márk hangját. És nem számítottam rá, de....azét is akivel beszélt. Áron volt az.
- De nem csinálhatod ezt! Elfelejtetted mi történhet? Most a családod élete forog kockán, Márk. Vagy talán elveszítenéd őket érte? Ő többet ér, mint a saját szüleid és testvéreid?
- Részemről befejeztem a beszélgetést. És nem csináltam semmit. Néha ok nélkül gondolsz a rosszra.
- Remélem, Márk, nagyon remélem. A saját érdekedben.
Két másodperc múlva egy csattanást hallottam, majd Márk feltépte az ajtót és kilépett rajta, ezzel majdnem fellökve engem. Egy pillanatig rám nézett, majd elindult, de elkaptam a karját.
- Márk. Beszélnünk kellene.
- Igen, arról hogy a törölköződ még mindig a szobámban van. Tüntesd el és gyere a nappaliba. Folytatnunk kell a kiképzésedet. - Ezzel kitépte magát a kezeim közül, és luxensebességgel tűnt el.
A kezembe temettem az arcom, és visszanyeltem a könnyeimet. Márk nem magától ilyen, abban biztos vagyok. Az a beszélgetés Áronnal...történt valami, amiről én nem tudok.
De ki fogom deríteni, hogy mi az.
És amíg ez megtörténik, elcsábítom Márkot is.

28. fejezet

Édes Istenem, fogalmam sincs mivel kezdjem. Nem fogok egy fél novellát írni arról, hogy miért nem hoztam részt már vagy két hónapja. Körülbelül az őszi szünet óta (vagy még több ideje) egy betűt sem írtam. Teljes írói válságban vagyok, és fogalmam sincs, hogy mikor leszek képes újra normálisat alkotni. De be fogom fejezni a történetet, csak időt kérek. Tudom, kaptam már időt bőven, de tudjátok, mindenkinek van az életében egy szakasz amikor kicsúszik a lába alól a talaj meg ilyenek. Nekem az most van. És nem sajnáltatni szeretném magam, csak kérlek titeket (már ha vannak még olvasóim), hogy ne haragudjatok amiért hónapokig nincs rész, igyekszem írni minél többet és minél jobbat. Sajnálom tényleg :(

Itt a 28. fejezet, remélem itt vagytok még:) <3

Kinyitottam a szemem. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, de aztán kitisztult a látásom, és felemeltem a fejem. Még mindig Márk vállán feküdtem, a nappaliban. Felöltözve.
Az egész csak egy álom volt.
Nem csókolóztunk, nem feküdtünk le. Még csak a szobámba sem vitt fel.
Márkra néztem, aki szintén a szemét dörzsölgette. Ezek szerint ő is elaludhatott.
- Már sötétedik. Mára befejeztük - mondta, én pedig szó nélkül bólintottam. Túlságosan kimerült voltam.
- Jó éjszakát - álltam fel, és ásítva a szobámba indultam.
- Neked is - mondta Márk, és ő is felment a szobájába.

Reggel nehezen keltem fel, hiszen tudtam mi vár rám. A szokásos reggeli teendők után ismét leültünk gyakorolni, de hogy feldobjam a hangulatot, a konyhában telepedtem le, az asztalon, Márk pedig velem szemben egy széken. Óránként tartottunk pihenőt, és az egyik szünet kicsit elhúzódott, mert Márknak megbeszélnivalója akadt Áronnal. Márk a szobájában Skypeolt Áronnal, én pedig írtam Lillának, mivel tudtam hogy suliban van, így nem hívhattam fel. Unalmamban a körmömet vizsgáltam, és megállapítottam, hogy ráférne egy újrafestés, mert a babakék körömlakkom már elég sok helyen lepattogzott. Szinte észre sem vettem, hogy megint a karmokkal próbálkozom. Szépen lassan engedtem őket, és semmi sem történt. Mármint, kinőttek a karmaim, de fájdalom nélkül! Megcsináltam! El sem hiszem...két napja csináltuk az egészet, de máris úgy éreztem, hogy soha nem fog sikerülni. Megcsíptem magam, és miután megbizonyosodtam róla, hogy nem álmodom ismét, lepattantam az asztalról, hogy közöljem Márkkal a jó hírt. De amikor megfordultam, láttam hogy épp lefelé jön a lépcsőről. Abban a pillanatban értem hozzá, amikor az utolsó lépcsőfokról is lelépett, és a nyakába ugrottam. Szorosan átöleltem, és nem törődtem az érzéssel, ami elárasztott. Elengedtem, és hatalmas vigyorral az arcomon néztem rá.
- Megcsináltam, Márk! - vigyorogtam tovább, és előtte is bemutattam a mutatványom - Egyáltalán nem fáj, érted? Azt hittem soha nem tudom megcsinálni.
- Nagyon ügyes vagy - húzott magához Márk vigyorogva, és ezúttal ő ölelt meg engem. - Tudtam hogy menni fog - suttogta a fülembe, amitől libabőrös lettem.
- Persze - húzódtam el. - És most?
- Pihenjünk - huppant le a kanapéra, én pedig elnevettem magam. - De előbb be kell mennem a városba. Hozzak valamit?
Egyértelmű volt, hogy Márk nem akar magával vinni, ami igazából kicsit rossz érzést keltett bennem, de legyűrtem, és elmosolyodtam.
- Igazából...-sétáltam oda a hűtőhöz - azt hiszem minden megvan. Szóval nem kell semmi.
- Oké - kapta fel a slusszkulcsot. - Ne szedd szét a házat - mosolygott rám.
- Igyekszem - mosolyogtam vissza.
Hatalmas sóhajjal ültem le a kanapéra. Az elmúlt napok...mintha nem is velem történtek volna meg. Néhány hónapja ha bárki azt állítja, hogy majd itt leszek, Márkkal, és éppen a természetfeletti erőmet tanulom használni...napokig rajta röhögtem volna. Persze ez még csak a kezdet. Ami ezután jött....rosszabb volt, mint amit el tudtam képzelni.
De nem volt kedvem ezen gondolkodni, szóval felálltam, és valami elfoglaltság után kutattam. A nappaliban lévő újságtartóban találtam egy receptújságot, és úgy döntöttem, sütök valamit. Nem vagyok ötcsillagos szakácsnő, de azért néhány ételt el tudok készíteni. Kipakoltam mindent, ami úgy gondoltam, hogy szükséges a sajtos croissanthoz, kerestem egy kötényt, bekapcsoltam a rádiót, és nekifogtam a dolgoknak. Persze mondanom sem kell, épp hogy belefogtam, hazaért Márk.
- Megjöttem - lépett be a házba, de a szó végét elég halkan mondta, mert meglátott. - Te meg mit csinálsz? - jött közelebb röhögve.
- Ne már, nem vicces. Sütök neked, te meg kiröhögsz - tettettem sértődöttséget.
- Csak nem számítottam erre - nevetett. - Segítsek? - erre én nevettem fel.
- Te? Sütöttél már valaha?
- Mondtam már, hogy jól tudok főzni. Főzni, sütni, ugyanaz. - mosolyodott el, és összelisztezte az orromat. Erre én szórtam egy adagot a pólójára. A rádióban elkezdődött Shawn Mendes Don't want your love-ja, ő pedig lenézett a pólójára, majd felvont szemöldökkel és félmosollyal rám nézett.
- Ezt kihívásnak veszem - vigyorodott el, és a következő pillanatban egy marék lisztet szórt rám. Döbbenten nézem a ruhámra, és azonnal visszavágtam. Mindent összeliszteztünk, a bútorokat, a padlót, de főleg magunkat. Amikor elfogyott az egy csomag liszt, a félig összegyúrt croissant tészta következett. Össze-vissza rohangáltunk, és dobáltuk egymást. A végére már fájt az arcom és a hasam a sok nevetéstől.
- Azt hiszem le kellene zuhanyoznunk - mondta Márk. Ő az egyik kanapén feküdt, én a másikon.
- Aha, nem ártana.
- Verseny?
- Mármint hogy ki lesz a gyorsabb?
- Aha - nézett rám magabiztosan.
- Márk, nő vagyok. Nem tudok gyorsan zuhanyozni.
- Azért próbáld meg - vigyorgott, és felrohant a lépcsőn. Vagyis, inkább száguldott. Konkrétan az egyik pillanatban még ott állt, a másikban meg már nem láttam.
- Hé! Ez nem ér! Kiáltottam utána, és elkezdtem felvonszolni magam a lépcsőn. Bezárkóztam a fürdőmbe, nagyot sóhajtottam, és eldöntöttem, hogy akkor is én nyerek.
Rekordgyorsasággal végeztem, de amikor kiszálltam a kabinból, rájöttem, hogy nem hoztam be magammal tiszta ruhát. Mivel egészen biztos voltam benne, hogy Márk még nincs kész, magamra tekertem egy törülközőt, leengedtem a hajam, és kiléptem a fürdőszobából. Legnagyobb meglepetésemre azonban Márk ott állt a fürdőszoba előtt. Felöltözve.
- Én nyertem - vigyorgott.
- Ez nem ér! Életemben nem voltam még ilyen gyors! Lezuhanyoztál egyáltalán? - léptem hozzá közelebb.
- Persze - mosolygott. Már egészen előttem állt. Lassan lehervadt a mosoly az arcáról, ahogy végigmért. Nem volt szégyenlős, ráérősen futtatta végig rajtam a tekintetét.
- Tetszik? - kérdeztem, és vigyorogni akartam, de csak egyre szaporábban vettem a levegőt. Márk szorosan hozzám simult, és nekinyomott a falnak.
- Szerinted? - kérdezte, én pedig elmosolyodtam.
- Csókolj meg - néztem a szemébe, ő pedig engedelmeskedett.

27. fejezet

Sziasztok! Sajnos nem mondhatom azt, hogy vége van a szünetnek, de úgy éreztem, hogy itt az ideje egy új résznek. Nemsokára őszi szünet, és ha minden jól alakul akkor megpróbálom befejezni a történetet a szünetben, aztán pedig újra hozom a részeket. Jelenleg egyáltalán nincs sem időm, sem kedvem, sem ihletem, de a szünetben igyekezni fogok. Tényleg sajnálom, de igyekszem minél hamarabb újra megnyitni a blogot. Addig is itt a 27. fejezet, remélem tetszik, és nem tűnt még el az összes olvasóm! <3

Reggel 8 körül keltem. Gyorsan felöltöztem, a hajam lófarokba fogtam, és lementem szétnézni. Márk szobájának ajtaja még zárva volt, így gondoltam, hogy még nem kelt fel.
Előkerestem egy teafőzőt, és készítettem teát, mindkettőnknek. Épp betettem a kenyeret a pirítóba, amikor megjelent Márk. Pizsamanadrágban, póló nélkül. Álmosan dörzsölte az egyik szemét, a haja pedig szerteszét állt. Hú, ez túl sok így korán reggel.
- Reggelt - dünnyögte.
- Szia - mosolyogtam vidáman.
- Nagyon jó kedved van - ült le az asztalhoz.
- Igen. De hé! Nem akarsz segíteni?
- Persze, mindjárt.
- Ne mondd, hogy álmos vagy.
- De igen - ásított. - Nem leszel mindig ennyire friss. Hidd el, egy idő után ugyanannyi alvásra lesz szükséged, mint egy normál embernek - állt fel végre, és segített megteríteni. Mikor végre minden elkészült, leültünk enni.
- Nem akarsz felöltözni? - kérdeztem, mert a pillantásom akaratlanul is mindig visszavándorolt a mellkasára.
- Nem - vont vállat. - Zavar? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Nem, dehogy - néztem a tányéromat. Márk meg mosolyogni kezdett.
- Mi az? - kérdeztem.
- Semmi - válaszolta továbbra is mosolyogva.
Reggeli után ő is felöltözött (végre), így elkezdhettünk gyakorolni.
- Készen állsz?
- Nem - nevettem fel.
- Remek - válaszolta, és leült. Értetlenkedve néztem rá.
- Most mi van?
- Ülj le.
- Üljek le? - kérdeztem furán, mert én azt hittem, gyakorolni fogunk.
- Felőlem állhatsz is. De ülve jobban viseled a fájdalmat. - Végre leesett, hogy miért kell leülnöm....ahhoz, hogy karmaim nőjenek, nem kell állnom.
- És most? - kérdeztem, amikor helyet foglaltam mellette.
- Képzeld el, hogy karmaid nőnek. Kicsit feszítsd be az ujjaidat. - Megtettem, amit mondott, de nem történt semmi.
- Mi lesz már? Nem érzek semmit.
- Túl görcsösen csinálod - kapta el a kezem. - Lazán, de mégis erősen. Ne görcsölj, csak képzeld el, hogy kinőnek.
Ellazítottam a karom, és a karmokra koncentráltam. Néhány másodpercen belül megéreztem a fájdalmat, és eltűntek a körmeim.
- Sikerült! - virultam. Márk azonban nem osztozott az örömömben.
- Megint!
- Mi? Azért legalább megdicsérhetnél, vagy ilyesmi. - nyavalyogtam.
- Majd megdicsérlek ha már fájdalom nélkül tudod végigcsinálni. Gyerünk! - sóhajtottam egyet, és megtettem amire kért.

- Nem bírom tovább - nyöszörögtem, és legördült egy könnycsepp az arcomon. Órák óta csináltuk ezt folyamatosan, és már a legkisebb erőlködés után is fájt a kezem.
- Nyugi - törölte le az arcom, és sóhajtott egyet - Tartsunk egy kis szünetet. Mindjárt elmúlik a fájdalom.
- Oké - sóhajtottam, és elengedtem magam. Mozdulni sem bírtam. Igaz, hogy csak a kezem fájt, de az borzalmasan. Fejemet a Márk vállára hajtottam, és egy picit lehunytam a szemem.

***

Amikor felkeltem, már sötét volt odakint, és a szobámban voltam. Gondolom elaludtam, és Márk felhozott ide. Legnagyobb meglepetésemre erölkődés nélkül fel tudtam állni, és nem fájt semmim sem. Nagyot sóhajtottam, és felemeltem mindkét kezem. Egy ideig néztem őket, majd lehunytam a szemem, és vártam a fájdalmat, ezúttal azonban elmaradt. Azt hitem, rosszul csináltam valamit, de amikor kinyitottam a szemem, karmokat láttam. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon, és lerohantam Márkhoz, aki épp tévét nézett, de a kirohanásom láttán felállt.
- Sikerült! - rohantam oda hozzá, és a nyakába ugrottam, de mivel nem számított erre, mindketten a kanapéra zuhantunk - Meg tudom csinálni! Fájdalom nélkül tudom előhozni a karmaimat. - mosolyogtam rá, és átöleltem.
- Ügyes vagy - ölelt vissza, és a hangjából kihallottam, hogy mosolyog - tudtam hogy menni fog.
- Tényleg? - emeltem fel a fejem a válláról, és ránéztem. Pár másodperc szünetet hagyott, mielőtt válaszolt volna, bennem pedig tudatosult, hogy az ölében ülök.
- Ühüm - nézett végig rajtam. A keze a csípőmön volt. Hosszasan a szemébe néztem, majd közelebb hajoltam, és megcsókoltam.